2011. augusztus 30., kedd

Ősz

 Jó volt a nyár. Amikor összegyűltünk a poros játszótéren bújócskázni és olyan meleg volt, hogy a szandálunk talpán keresztül is éreztük az aszfalt forróságát, vagy amikor mezítláb végigtrappoltunk az egymásba nyíló folyosókon és csak egyetlen lépcsőháznyit kellett lefelé menni, hogy odaérjünk a kiscukiba, ahol 50 fillérért kaphattunk egy kis gombócot abból a lehetetlen nevű, ám annál mutatósabb rózsaszín fagyiból, amiben még mazsola is volt. És ugrándoztunk a medencébe és fröcsköltünk önfeledten és ha megéheztünk, akkor vettünk zsíros kenyeret. Hagymával. De leginkább azt szerettem, amikor Mamámmal mentünk, én kucorogtam a kosárban, felnéztem, a napsugarak tompán szűrődtek át a lombok között és megéreztem azt a szagot. Mintha avart égettek volna, ami lehetetlenség, hiszen augusztus vége volt, de pont olyan szaga volt az elmúló nyárnak és én nagyon szerettem ezt a csípős ősz-szagot. Én egyszerűen imádom az őszt. A ragyogó színeit, a kellemes hőmérsékletet, a csípős reggeleket, amiket azután játszva felmelegít a napsugár, én nem bánom a kardigánt és a hétvégi langyos esőt, amit a szoba melegéből lehet végignézni. Ősz fan vagyok. Mert valahogy összehoz bennünket, lökdös, taszigál egyre közelebb, hogy amikor bekövetkezik az a hideg és komor tél, akkor már szorosan összebújva melengessük egymást. És ki tudjunk tartani tavaszig, majd a következő nyárig. És ha egyetlen pillanatot tehetnék el emlékbe minden képével és illatával az az a biciklikosaras, őszifényes, avarillatú lenne.
Kép: Google képtár

2011. augusztus 28., vasárnap

Szerencsém

 van: a közelünkben lévő boltokban olyan kedves a "személyzet" (mondjuk korábban elég nagy volt a fluktuáció), hogy én egyszerűen csak "lányok"-nak hívom őket. Van a Szépszemű, a Csinos, a Gödröcskés, sokfélék, de közös tulajdonságuk, hogy udvariasak és segítőkészek (rendre megkeresik nekem azt a barna papiros mosóizét, aminek itt kellene lennie, de mégsincs itt, vagy bármi mást). Két történetet mesélnék most, ha vannak közöttetek mániás boltosundoritiszesek, ők sürgősen hagyják abba az olvasást (és kezeltessék magukat).
Messziről kiszúrom, hogy mosolyog. "Már vártalak" - kezdi olyan kishercegesen -"tudod, a múltkor visszahoztad azt a... (szent ég, rég elfelejtettem!) akkor nem tudtam másikat adni, de most jó áron találtam ezt a KETTŐT neked hoztam cserébe." Hát, köszönöm.
Az előttem lévő néni igencsak bevásárolt: két tömött cekker várta a hazaszállítást. " Megengeded?" - kérdezte a pénztároslány. "Hogyne" - feleltem (aki ennyire kedves hozzám, az gyakorlatilag a vesémet is kérheti). Ő kijött a pénztárból, felkapta a két táskát, kivitte és felerősítette a nénike bicajára. "Tudod, szemműtétje volt nemrég és nem akarom, hogy megerőltesse magát" -mondja ez a pénztárosnak álcázott angyal. Hogy is volt azzal a vese-dologgal?
Ezek szép képek, de sajnos NEM a közelünkből.

2011. augusztus 27., szombat

"Min mosolyogsz

   olyan nagyon szépreményű gyermekem?" Mire a Kamasz: "Lefordulok a székről olyan körmönfontan fogalmazol." (Na jó, a körmönfontan-t én tettem hozzá. Esetleg hülyén-t mondott volna...?) "Baj, hogy csiszolom a stílusomat?!" - kérdezem sértődötten. "Az nem, de amikor Apának azt mondtad, hogy "a szemrevételezés diagnosztikai módszerét alkalmazza" ahelyett, hogy nézze meg, hogy forr-e a víz, az azért durva volt." Ilyen magasröptű társalgás zajlott köztünk, miközben ő szépen felstócolta az összes könyvet, amit diákévei alatt kapott, szám szerint huszonegyet ezidáig.
Igen, tényleg egyforma is van. Ugyanarról a helyről kapta két egymást követő évben.
 Ezek mind egy-egy megnyert verseny, kihívás, sikeresen zárult iskolaév mementói, amelyek nem engedik elfelejteni, hogy mennyire okos meg szorgalmas, még ha olykor (ilyen-olyan indulatból) kavicsokat dobálnak is az útjába. (És róóóózsaszín a szobája, olyan, amilyet minden kislány szeretne titkon és amikor majd akarja, akkor meg lilára, vagy akár feketére is átfestjük neki, mert annyira szeretjük őt, a legcsodálatosabbat, ami velünk történhetett.) "Sic itur ad astra."

2011. augusztus 26., péntek

Egyszerűen

 imádom a biciklimet. Imádom az érzést, ahogy (számomra) őrült módon tekerek és közben szól a zene, parádés. A telefonomban is így van elmentve a lejátszási lista: "biciklivel suhanáshoz". "Mr. Darcy" csak így nevez ilyenkor: "suhanbongó". Ami a.)lehet hogy egy kedveskedő becézés, b.)vagy egyszerűen annyit tesz: dagadt,lökött csaj piros biciklin. Mindegy, nagyon jól érzem magam (függetlenül attól, hogy ez a fülhallgató annyira kényelmetlen - rohadt Samsung, annak nyomnám a fülébe, aki kitalálta!). Szóval napszemüveg fel (nem tudom, hogy vagytok vele, de szemüveg nélkül egy tapodtat se, ha egyetlen bogár köröz az Univerzumban, az tuti, hogy az én szememet veszi célba és rendszerint beletrafál) így csak mosolygok azokon az amatőrökön, akik mégis próbálkoznak, akkorát csattannak...zene bekapcs. és a "végtelenbe és tovább!" Szóval gurulok és egyszer csak elém toppan valaki, aki szemlátomást akar tőlem valamit: integet, kiált. Megállok, mondom neki, ne haragudjon: napszemüveg, rádió- a fele érzékszervem kilőve, mire ő: "tudja jól, ő is így szokott őrült tempóban kerekezni". A társalgás fenntartása érdekében megjegyzem, hogy ha véletlenül infarktus kapnék, egyszerűen lerepülnék a bicajról, mert nem volna időm megállni. Otthon elmesélve a sztorit "Mr.D." megjegyzi: " azért nem mindenki ismer eléggé, szólhatnál neki ilyenkor, hogy viccelsz!" Ki viccel???!

2011. augusztus 25., csütörtök

Komolyan mondom

 nem értem a férfiakat. Az még hagyján, hogy "Mr. Darcy", aki mindent az égegyadta világon képes megszerelni a kocsin egy csavarhúzó-citromsárga,zöld szigszalag-melltartópánt kombóval, de térképpel sem találja meg a sótartót a második(!) konyhaszekrényben és olyan elveszett képet tud vágni a nyitott hűtőajtó előtt, miközben a sajtot keresi, mint egy világgá ment óvodás távozása után fél órával. " Mindig eldugdosod a poharakat" - mondja. Színtiszta rágalom: egy üvegezett (!) konyhaszekrényben tartjuk őket. Tanítom a Kamaszt főzni. Most éppen pudingot készítünk. Szépen türelmesen magyarázom: mit hogyan, mikor. "Veled könnyebb, mint Apával" - jegyzi meg. "Miért?"- kérdezem. " Mert vele csak a legvégén vettük észre, hogy a cukor kimaradt, amikor megkóstoltuk." Nagyszerű, a három hozzávalóból kihagytak egyet. Meg azt sem értem, hogy a srác a könyvtárból, aki már akkor szörfölt a világhálón, amikor az átlag magyar lakosság bekapcsolni nem tudta a számítógépet és roppan előzékenyen segített nekem tizensokéve a szakdogámhoz anyagot keresni ugyanitt, most egy kedves félmosollyal beismeri, hogy tényleg olvasott már arról, hogy a levest be lehet habarni, de még sose merte megpróbálni. "Mégis, mikorra tervezed?" -kérdeztem őszinte érdeklődéssel. "Az öcsém főz" - ismerte be - "vasárnaponként." Ami valljuk be, nem egy kulináris tobzódás heti hét napot számítva.

2011. augusztus 24., szerda

Ozora, Pipo- várkastély

 "Zsigmond király híres törökverő lovagját Filippo Scolarit a szerelem láncolta Ozorához. S mielőtt nőül vette a vidék urának leányát, Ozorai Borbálát, várépítkezésbe kezdett a páratlan szépségű, friss vizű patakokkal átszelt településen. Az otthonául és gazdaságának központjául szolgáló épület nem hasonlított igazán a korabeli várakra, sokkal inkább az itáliai reneszánsz városi palotákra emlékeztetett. Ennek oka, hogy a firenzei születésű lovag, akit a magyarok Ozorai Pipóként emlegettek, szülővárosából hívott építészeket, kőfaragó mestereket, akik egy cseppnyi Itáliát varázsoltak a tolnai dombok közé.
Pipo, a legendás hadvezéri képességekkel rendelkező férfiú, egész életét a magyar király, Zsigmond védelmének szentelte... Tagja volt az egyetlen magyar alapítású lovagrendnek, Zsigmond király híres sárkányos lovagrendjének. Tizennyolc győztes hadjáratot vezetett a török ellen, udvarában és kíséretében vált férfivá a híres törökverő, Hunyadi János.
Napjainkban a várkastély múzeumként várja a látogatókat." forrás:www.nemzetimuemlek.hu
Gyönyörű mediterrán jellegű belső udvar fogadott bennünket. Itt még szabad fotózni, a többi részen csak fotójeggyel. A várat bejárni pedig vezetővel lehet csoportosan. Ami azért is jó, mert a páratlan humorú fickó érdekes infókkal szórakoztatott bennünket. Láttuk a nemesi hálószobát, megtudhattuk, hogy a fürdőkádat rendeltetésszerűen csak évente három-négy alkalommal használták (ehhez képest böhöm egy bútordarab) a szagok elűzésére levendula-csokrokat használtak (hegyekben állt a levendula a loggián, illetve lógott, nem hiszem, hogy valaha kifogynának belőle) és itáliai mintára saját mellékhelyisége volt a hálószobának, vízöblítéssel. Azután volt lovagterem életnagyságú lóval (nem szeretném tudni, hogy igazi volt-e,brrrr, rá se tudtam nézni!) és páncélokkal, kardokkal, meg állatfejekkel a falakon. Viszont több teremben is meseszép bútorokat láttunk, aprólékosan kidolgozott faberakásokkal, díszekkel. Egyik helyen zsolnayval terített asztal látható (nyilván nem a lovagkorból) és szép ezüst szervíz meg legyező. És márvány síremlékek másolatai és eredeti itáliai sírkövek. Nagyszerű délután volt és visszafelé még a várárkon is keresztül bírtam menni, mondjuk nem néztem le egyszer sem. Ja, még annyit, hogy három kibérelhető szobája is van, simán lehet benne lakni, várúrként/úrnőként járkálni a falak között, egyéni igények szerint kísértetet is tudnak biztosítani.


2011. augusztus 23., kedd

Mozi után


 Későre járt. Lassan lefutott az utolsó tekercs, a jegyszedők szélesre tárták az ajtókat, hogy a kellemes nyáresti levegő betölthesse a termet, mialatt az emberek elhagyták a mozit, majd sorra bezárták a kapukat. A fiú még mindig ott állt. "Nem mehetek, tudod, filmszállítás..."- mondta a lány. "Megvárlak" - felelte a fiú. Feri bácsi lezárta  a nehéz fémládát és most erősen szuszogva megpróbálta lehozni a lépcsőn. A fiú odaugrott: "segítek", az idősödő mozigépész hálásan fogadta. A vasútállomás elhagyatott volt ezen a késői órán. A lámpa fénykörébe bódult molylepke vergődésének monoton hangját csupán a tücskök zenéje törte meg. Lerakták a ládát, még ellenőrizték rajta a lakatot, majd beszálltak az autóba. A fiú a sarkon várta. A lány odalépett hozzá, kezét a kezébe csúsztatta és megkezdték szokásos esti sétájukat a kihalt utcákon. Nem sokat beszéltek, tökéletesen elég volt, hogy ott mehetnek együtt, hogy hallják, érzik maguk mellett a másikat, egy-egy sötét árnyék mélyére húzódva összesimulnak.. Meddig tart még ez az ártatlan, varázslatos dolog, egyikük sem kutatta. Szerették egymást, jó volt így.

2011. augusztus 22., hétfő

Nem az

 a legrosszabb az allergiában, hogy a barátaidat infarktus-közeli állapotba hozod, amikor (számodra is) teljesen váratlanul (és hangosan) tüsszentesz úgy öt-hatot, vagy hiába fújod az orrod, mert két percen belül újra csak szipogsz, mint egy megbántott óvodás, a legrosszabb mégiscsak a viszketés, ami miatt dörzsölöd és vakarod a szemed/orrod, mindhiába, mert az a kínzó kis szúrás nem tud megszűnni. Valaki kérdezte, hogy éjjel is tüsszögök-e? Nem, kérem, éjjel alszom és próbálom elfelejteni ezt a nappali rémálmot.
Egy kis játék elvetemült gyerkőcöknek.


Vajon melyik macska akarna játszani ezzel az epernek látszó tárggyal? Na, jó, talán a toll miatt ...
Egy kis teszt a világhálóról.

2011. augusztus 21., vasárnap

Macik



 Van egy macimúzeum nem messze Szolnoktól, Rákóczifalván. Korábban itt állt a Rákócziak egyik kastélya (sajnos csak a makettje látható már), innen a településnév és egy másik nemesi família, a Gorove-család kastélya is. Nekik köszönhető egyik-másik bútordarab. Ez gyakorlatilag egy magángyűjtemény, Balázs Antal és családja gyűjtögette éveken keresztül ezeket a játékokat, számuk most már 1300 körül van. Azonban helyhiány miatt csupán valami 700-at tudnak bemutatni, de elhihetitek, ez is elég sok. Vannak korhű ruhákba bújtatott mackók, öltözetüket előbb özv. Balázs Antalné, Piroska néni varrta nagy gondossággal, majd mások vették át ezt a feladatot, többek között Debreczeni Ildikó jelmeztervező.

 A legöregebb darab úgy száz éves lehet. Talán éppen ez.
Egy kedves hölgy kalauzolt bennünket körbe és próbáltam mindent szó szerint megjegyezni, de annyi információt mondott olyan rövid idő alatt, hogy nem igazán sikerült. Arra viszont emlékszem, hogy vannak vándor-macik, ők hírességeket kísérnek külföldi útjaikra és beszámolót "készítenek" az ott látottakról. Útjuk végeztével persze visszatérnek társaik közé. Híres emberek kedvenc macijai is láthatók itt és még ijesztő, nyitott szájú macik, sok foggal, amelyek készítését nagyon hamar beszüntették ráérezve, hogy nem kimondottan a játékgyártás célja, hogy a frissen megajándékozott gyermek végigzokogja az éjszakát holmi fenevad támadásától tartva. A fekete macik legendája szerint ez a sorozat a Titanic katasztrófája után készült,szomorú emléket állítva a gyermekáldozatoknak. Ami szép gondolat, de az biztos, hogy sohase vennék ilyet. 
A játékok mellett korabeli használati tárgyakat is gyűjtött a család: fémdobozok, réz sütőformák,
 öntöttvas vasalók,  kávédarálók, sőt egy nagyon mutatós kávéadagoló is látható itt. Abból a szerecsengyerekes márkából. És meseszép porcelánok.

Lenyűgöző bútorok restaurálva, a falon a tapéta mintája és a díszítő csík is illik a bútorszövetekhez, a hangulathoz. Annyi minden van itt ezen a viszonylag kis helyen! Tényleg csak kapkodja az ember a fejét. Szerencsére engedtek fotózni, mindenféle fotójegy nélkül. Köszönjük.



Megmondom őszintén: fenntartásaim voltak. Ütött-kopott dohszagú gyűjteményre készültem, beleborzongtam, ahogy elképzeltem az üvegszemeikkel rám bámuló mackóhadsereget a tömött polcokon, na nem, ezt nem, köszönöm. Ilyen esetben mi pénzfeldobással döntünk: aki veszít, az megy a gyerekkel. Mert őt, szerencsére, sok minden érdekli. Jelen esetben, mint azt a parádésabb elméjűek eddigre kikövetkeztethették: én vesztettem. Életem egyik legjobb vesztesége volt. 

2011. augusztus 19., péntek

Nyár, felhők, kutyus

 Álmosító nyári délelőtt volt. Hevert az árnyékban és a felhőfodrokat bámulta az égen, meg azt a darazsat, amelyik az orrától nem messze rótta köreit szigorú monotóniával, ám a távolságot mindig pontosan betartva. Végül belefáradt, szemei lecsukódtak, elszunnyadt. Kis horkantásai jelezték csak, hogy álmában bizony elkapta azt a fránya darazsat, többször is. Ajtócsapódás riasztotta fel. Felugrott és már látta is közeledni gazdik közül azt a Jószagút, aki illatos kis tenyerében különféle csemegéket szokott neki kicsempészni: kenyércsücsköt, almadarabot. Néha szigorú utasítást ad: "Ül!" "Marad!" Hát persze, hogy megteszi neki, hiszen  annyira boldognak látszik tőle. Utána felhangzik az a mély hangú, szeretetteljes kijelentés: "Jó kutya." És ezzel mindenki tökéletesen elégedett. Most azonban nincs egyedül, vele jött az a Másik, aki aprócska kora óta mindig annyi jóleső cirógatásban részesítette. Így is van, most nyúl be, vakargatja a füle tövét, ez mennyei! Persze, hogy cserébe meg kell nyalogatni azokat a szép hosszú ujjakat, tudja ő nagyon jól, hogy mi a hála. Szereti, ha ezek együtt vannak. Ilyenkor gyakran odaheveredik a nyitott ajtó elé és hallgatja a kiszűrődő nevetést és biztos lehet benne, hogy pár óra nyugalom következik, nem lesz itt zajongás, lárma. Csendes meghitt beszélgetéssel telik az idő, aminek valahol ő is része, apró kutyarésze ennek a barátságnak. És ez így van rendjén.

2011. augusztus 18., csütörtök

Kódolva

 "Juj!"- kiáltottam fel, amikor a telefonomon elutasította az első PIN- kombinációmat. Majd rögtön utána: "juj!", a második próbálkozásra. Családom azonnal ott termett (esküszöm, mint a "katasztrófaturisták", kisebb hanggal járó problémára még nem ugranak, de elhúzódó vészhelyzetre rögtön feltűnnek... röhögni) és vidáman tudakolták, hogy mi történt. Mondom a PIN-t. "Miért nem a másikon beszélsz?"-érdeklődött a Kamasz, mint a család esze. "Mert az is le van zárva és annak a kódja ebben van elmentve"- feleltem.
Na, ekkor kezdtek harsány röhögésbe. Én újra próbálkoztam: semmi. "Most meg valami PUK-kódot akar"- mondtam szerencsétlenül. Visongva röhögtek. "Hogy felejtheted el a PIN-kódodat?" - kérdezték kórusban. "Én nem felejtettem el, csak nem az volt" -mondtam az igazságnak megfelelően. Diliscsalád. Szeretem őket, mindezek ellenére.

2011. augusztus 16., kedd

Az a ruha II.

forrás: Google képkereső
Na, most ez pont olyan lesz, mint azok a tengerparti/tóparti/folyóparti naplementés képek, amikről simán megállapítod, hogy színtiszta giccs, egyetlen kivétellel: ha TE vagy azon a képen, amitől ez az egész valóságossá, szépségessé válik...

 Ott voltak mind szép sorban, a lányok hosszú ruhákban izgatottan babrálták feltűzött fürtjeiket, a fiúk csinos öltönyeikben álldogáltak, várták a jelt a kezdésre. A teremben hangolt a zenekar, beszélgetés moraja szűrődött ki. A kék ruhás lány cseppet sem lógott ki közülük, más volt, ahogy a többiek is. Nem volt egységes a stílus: a fodros mellett megfért a ceruzaszoknya, a buggyos felső mellett a vállpántos. Kavarogtak a színek. Szinte mindenki megérkezett már, a lány egyre idegesebben tekingetett a bejárat felé: a fiú sehol. Nem tudta, mi történhetett, nem szokott késni. Főleg a vizsgabálról nem fog elkésni, miután végigtáncolták azokat a balzsamos, meleg nyári estéket. Most mégsincs itt. A szigorú tekintetű tánctanár kérdőn nézett rá. Vészesen közeledett a kezdés ideje. A lány nem bírta tovább, az öltözőbe menekült szégyenével. Ott talált rá a tánctanár: " Nem jön?" - kérdezte, de a zokogástól nem lehetett érteni a választ. Egy perc múlva ismét nyílt az öltöző ajtaja. "Bemutatom, ő itt..." - hallotta meg a tanár hangját, felnézett és egy magas, jóképű, barna fiatalember állt előtte. "Szabad?" - udvariasan meghajolt és már vezette is karján a lányt, aki az ámulattól szóhoz sem jutott. És táncoltak egész este csakis egymással, mert a fiú nagyszerű táncosnak bizonyult és feladatának érezte, hogy megvigasztalja ezt a szomorú szemű cserbenhagyott kislányt. Varázslatos báli éjszaka volt és sosem találkoztak többé.

Az a ruha

 A két nő benyitott a szerény kis üzletbe. Odabenn a félhomályban madáralkatú öregasszony fogadta őket. "Egy ruhát szeretnénk, neki" - mutatott rá a fiatalabbra társa. A lány elhűlve tekintett körül: ruhák mindenfelé, némelyiket szakadt nejlon takarta, mások hivalkodón villogtatták felé fodraikat, az avíttabbak szégyenlősen takarták elsárgult csipkéiket. Kicsit olyan volt, mintha valami jelmezraktárba csöppentek volna, ezt az érzést erősítette az enyhe doh- és porszag is, ami belengte a boltot. Menekülni akart, elfutni innen, nem kell az a ruha, bármi mást, csak próbálni nem. Itt nem. Ám az idősebb szigorúan ránézett: "Akkor lássuk." És megkezdődött a válogatás, a keresgélés, "emeld fel a karod", "ezt biztos nem, ronda","húzd be a hasad!", "szorít, ez vacak", "állj egyenesen, majd én nézem", a félhomály miatt az ajtón beszűrődő világosságba kellett kiállni a végső mustrára. Minden egyes darabbal. A lány a sírás határán húzta, gombolta a különböző darabokat. El se tudta képzelni, hogy a többiek milyen ruhában lesznek a tánciskola vizsgabálján, de teljesen biztos volt benne, hogy ezt a kék szörnyűséget, amit végül neki kiválasztottak egyértelműen ki fogják röhögni. Közben egyre emelkedett a hőmérséklet odabenn. Tombolt a nyár.  (folyt.köv.)

2011. augusztus 15., hétfő

Vásár




"Kakilok" - szólt egy vékony kis hang valahonnan a térdem magasságából. Lenéztem. Egy angyalképű kisklapec nézett fel rám. "Tedd azt" - mosolyogtam rá és otthagytam, mert valljuk be őszintén, mégiscsak van ami nem az én problémám. "Jaj, Rómeócska, ne izélj mán, ott a wc, a sarokig bírd ki!" - rohant oda az aggódó édesanyja, ki tudja honnan. Rendben, probléma megoldva. Megint piac, megint lomcsere. Gyakorlatilag minden 100-200 Ft-ért cserél gazdát, ami ennél értékesebbnek tűnik, meg sem kérdezik. Gazdasági válság, érezzük. Képekben: