2012. augusztus 28., kedd

Várunk

 Beléptünk a kihaltnak tűnő épületbe. Mivel korábban még sohasem jártunk ott, meglepett a belső tér nagysága. Jónéhányan álldogáltak a falak mentén. Az instrukcióknak megfelelően egy faliújságot kerestem amire kiírták: hogyan tovább. Ám ennyi hirdetőtáblát még életemben nem láttam egy helyen! Voltak üresek is szép számmal, volt amin kántort kerestek és volt egy a beiratkozás részleteivel. Csak a mienk nem volt sehol. Néhányszor körbejártuk a teret, apróra megbámultunk minden táblát (apróra megbámult bennünket mindenki), majd tétován a portásfülkéhez léptem:
  - Felvételizni jöttünk, tudna segíteni, kérem?
  - Mint azt a táblán is olvashatta: beiratkozás 10-től a kis folyosón jobbra a második ajtó - mondta nyájasan, csak úgy csillogtak a dioptriák.
  - Nem olvastam -  ábrándítottam ki - de köszönöm.
Álldogáltunk mi is, emberek jöttek, mentek, néha valaki megpróbált kitörni: eltűnt valamelyik irányba, majd nemsokára újra csak állt a fal mentén. Egy fiú jött: "a nővéremet keresem", de később ott láttam őt is a szemben lévő ablaknál. Feltűntek a lányok, összesugdolóztak, majd továbbálltak. Mi vártunk. Közben azért motoszkált bennem a gyanú, hogy nem vagyunk jó helyen és megkértem "Mr. Darcyt", hogy kérdezze már meg újra a nyájast, kihangsúlyozva a szolfézs és a felvételi kifejezéseket és legyen kimondottan elutasító a beiratkozással kapcsolatosan. Na, most vagy jobban kommunikál nálam, vagy a zöld szemének villogtatásával nagyobb figyelmet kapott: neki bezzeg elárulta a titokzatos, eldugott hirdetőtáblát, amin azután tényleg elolvashattuk, hogy hol és mikor. Kinyomoztuk a 4-es termet, a 2 és 3 után a folyosó élesen elkanyarodott jobbra egy olyan szűk sikátort képezve, amin még két filigrán hegedűs csak-csak elfér egymás mellett, de a jobban megtermett fúvósok csak libasorban közlekedhetnek. Gyaníthatóan nem itt van a részfúvós tanszak. Indokoltnak láttam, hogy ezen a helyen miért a termekben vannak a tablók kiállítva. A folyosóra ugyanis nem fér. Egyébként ez a folyosó-sikátor megismétlődött a másik irányban is, sok-sok ajtóval, valószínűleg kevés klausztrofóbiás zenész lehet. Ez az épület! Zegzugos folyosók, átjárók, lépcsők labirintusa, láttam egy macskalépcsőt titkosan, szűken kanyarodott egy fal mögé. Éjjelre nem maradnék, ha lehet. Viszont sikerült elintézni amiért jöttünk és 10 után kimondottan üres az aula, megnéztem.

2012. augusztus 13., hétfő

Vásározós

Mikor mondtam neki, hogy szemüveg kell, valószínűleg állandóra, csak legyintett nagyvonalúan:
  -  Én szódásszifontalppal is ugyanúgy szeretlek - kicsit meghatott, ám hozzátette - majd jól eldugom a szemüvegedet, ha bújócskázunk.
Tényleg, mennyire életszerű: üres óráinkat ezentúl bújócskázással töltjük, én meg vakon tapogatózom a lakásban. Szép új világ.
No, de amíg még látok valamit, hoztam képeket a dorozsmai vásárból, íme:
volt tavi növény gyönyörű rózsaszín virággal

hulala-lánc

katicás kormányvédő - ezért nagyon nyaggattuk Mr.Darcyt, de van az a bizonyos határ...

meg limlom

és sütőformák

és cserép sütőformák

porcelán éjjelilámpa babaszobába

rádiók

japán lányok

kacatok

és bizsuk.
Tényleg minden volt csak cikkcakk olló nem, pedig évek óta keresem.
Egy vékonyka hang a vásárban:
  - Apu, már sétáltunk egy kicsit?
  - Igen, kicsim.
  - Akkor most rögtön vegyél fel.


2012. augusztus 10., péntek

Csak egy lap

A '70-es évek elején "Mr. Darcy" még rövidnadrágos kisklapec volt, pipaszár lába harangozott a nadrágban és életében először mehetett nyaralni egyedül, gyerektáborba. Édesanyja (babos fejpántos Áfész alkalmazott) tudta, hogy szerencsésen odaértek, jött egy telefon az irodára, ám később mégis izgatottan várta a képeslapot:
  - Lelkére kötöttem, hogy írjon! -  egyre nagyobbakat sóhajtott.
  - Nem ír az én kisfiam!
Jártak oda kávézni (kicsi rummal) városi tisztviselők, postások is szép számmal. Egyikük megkérdezte:
  - Hol nyaral a kisfiad, Angyalka?
  - Sátoraljaújhelyen.
A férfi kiitta a kávéját (kicsi rummal), majd elsietett. Úgy negyed óra múlva arcán széles mosollyal nyitotta a 21-es számú Áfész bolt ajtaját, kezében egy képeslapot lobogtatva ("Üdvözlet Sátoraljaújhelyről"):
  - Mégis írt a kisfiad, Angyalka!
A fiatalasszony könnyes szemmel olvasta a címzést: "Anyunak Makóra" bogozgatta a kusza apró betűket: "Jól vagyok, írjál mindenkinek helyettem."
Hát így éltünk mi akkoriban.

2012. augusztus 5., vasárnap

 Kaput nyitottam és ott találtam. Támasztotta viharvert biciklijét, a sárhányó minden mozdulatára panaszosan megzörrent, az első lámpáját csupán egy szál piros drót tartotta, a csomagtartóra kétoldalt egy-egy diszperzites vödör volt spárgával igényesen felapplikálva, egyikből neonrózsaszín felmosónyél kukucskált ki. Ő többnapos borostája felett rám emelte szomorú kutyatekintetét és megjegyezte:
  - Kiskeziccsókolom.
Rögtön láttam rajta, hogy szakmájának értő képviselője, "Mr. Darcy" még azt is hozzátette, hogy "jól megszedte magát az évek alatt". Ő megkísérelte a bejutást az ingatlanra, mi minden lehető eszközzel igyekeztük ezt megakadályozni. Végül is verbalize sikerült őt meggyőzni, hogy elnézte a házszámot, talán a szomszédhoz tart. Ott vártak szobafestőt.

2012. augusztus 4., szombat

Kamaszológia - nyaralás


   - Milyen volt a tábor?
  - Jó.
  - A legviccesebb esemény?
  - Talán mikor az a fiú telehányta a cipőjét... Mindkettőt.

2012. augusztus 3., péntek

Igazából

 nem is tudom, hogy mikor kezdődött. Egyszer csak éreztem, hogy valami nincs rendjén. Valami szúrt a sarkamon. Panaszoltam, beszélgettük: ott nincs semmi, valami odasugárzik - mondták. Nézegettem a láb-térképet (vagy minek nevezik?) ott az a zóna, tényleg ebben a korban már lehetséges... Pedikűrös barátnőm javasolta, hogy forduljak ortopédushoz, mert esetleg csontkinövés (látott már ilyet, bár elég ritka) és akkor lehet, hogy műteni kell. Na nem! A műtét és egyáltalán a kórházi jelenlét az nem az én világom. Én elsántikálok itt szépen magamban, kit zavar? Csak egyre jobban fájt. Vettünk Dorozsmán egy sétálós szőnyegecskét (eredeti csomagolásban: "Kiss családnak szeretettel - Mama 2011." igen sokat használhatták...) azt szépen lefektettem a konyhába vezető úton. Megkerülhetetlenül. Kihirdettem, hogy kötelező jelleggel mindenkinek keresztül kell mennie rajta - tisztára olyan, mintha patakmederben sétálnál, stimulálja a megfelelő pontokat a talpadon - mondja a termékismertető. Eleinte volt nagy jujjogás, meg auzás, nem tudott észrevétlen belopakodni a konyhába senki. Ma már csak a vendégek sikongatnak, ha elfelejtünk szólni nekik, a családom kifejlesztett egy olyan tengerészjárás-szerűséget, amivel terpeszben tud közlekedni az adott szakaszon, prímán megkerülve a stimuláló szőnyeget. Mondhatnám, hogy hálátlan bagázs, ám azon kaptam magam, hogy én ugyanígy teszek. Sőt. Nem is szívesen állok fel és ha lehet, hát inkább nem megyek sehová. Mert egyre jobban fáj, lassan már fájdalomcsillapító este és reggel is. Felhívtam az orvost, kértem időpontot. Mondták, hogy két és fél hónap, remek. Addig meg ülök otthon. "Mr. Darcy" megszánt:
  - Gyere, viszlek Jani bácsihoz!
Jani bácsi csontkovács tőlünk egy órányi autóútra. (Ő tette helyre a kifordult térdemet néhány éve, amikor az orvosok csak ide-oda küldözgettek hetekig, miközben a lábam háromszorosára dagadt és nem tudtam már ráállni.)
Kérdezte hol fáj, elmondtam, ő odanyúlt, majd egy másik pontra a lábfejemen, éreztem egy pattanást, mondta: "na, próbáljuk meg!", ráálltam, a fájdalom sehol, Jani bácsi, az Isten áldja meg! Ennyi volt neki, szinte rá sem nézett csak a kezével kitapogatta, kérdeztem: "hogyan?" "én így születtem" - mondta. Vannak még csodák. Tudom.