Éjféli Luke

 Valami újdonsült képességem van arra, hogy amikor lerakom a fejem vízszintesbe (na jó, ne túlozzunk: a kábé 45 fokos szögben felhalmozott párnákra) olyan köhögőroham kapjon el, ami alatt a tüdőm megpróbál a bordáim résein át a külvilágba préselődni egyidőben a bal- és a jobb oldalamon, valamint a mellkasi- és háti részen szintúgy. Eddig komolyan azt hittem, hogy a bordák csak elöl szúrósak, de lehet, hogy én valami szörnyszülött vagyok. Hoppá. Most megnéztem egy képet, azok elöl sem szúrósak. Akkor miért fáj?! Éjjelente sorra végigpróbálom az amúgy teljesen hasznavehetetlen repertoárt: mentolos krém (légzéskönnyítő hatású), köptető szirup (kimondottan hányinger hatású), kamillás inhalálás (talán a legjobb eddig). Azért nem bírtam ellenállni a kísértésnek és éjfél után még belehörögtem az inhalálóba, hogy "Luke, én vagyok az apád!", mire "Mr.Darcy" finoman bokán rúgott, tényleg nem voltam hangos (a szörcsögést leszámítva), a köhögésre ébredhetett fel.

Hogy vagy?

 Amíg még 1:1 volt a betegek és tettre készek aránya, elboldogultam valahogy. De amikor 2:0 lett a dolgok állása, már tudtam, hogy problémák lesznek. Mi sem mutatja jobban a helyzet súlyosságát, hogy négy napig nem porszívóztam, nem ágyaztam be, sós mogyorón és virslin éltünk, a meleg tea valamiféle elérhetetlen luxuscikké vált. Azért, hogy jó dologról is beszámoljak: rájöttem, hogy milyen praktikus a házunk elrendezése, akármerre indultam öt lépésenként mindig adódott lehetőség, hogy szabályszerűen belehányjak valamibe, megkímélve magamat a későbbi takarítás borzalmaitól. Szóval a néhány botladozó lépéstől eltekintve feküdtünk az ágy tetején, kórusban köhögtünk éjjel, nappal. Nem röhögtük széjjel magunkat, na. Azaz volt egy halvány próbálkozásunk, amikor megláttuk, hogy egy természetfotóssal reklámozzák a hallásjavító készüléket, nehéz lehet süket természetfotósnak lenni. De később ez is köhögésbe fulladt, ezért jobbnak láttuk kimondottan szomorú filmeket nézegetni, példának okáért az elhagyott rókacsemetét és a hálóba gabalyodott szarvas borzalmas fejsebét, brrr. (pill. hányás!) Remélem ti mindnyájan egészségesek vagytok, maradjon is így, nevessetek sokat!

Lakat

 A biciklimet igyekeztem lezárni a zöldséges állványánál, amikor mellettem megszólalt a hölgy:
  - Nehogy az enyémhez zárja, mert akkor én nem tudok elmenni!
Ránéztem:
  - Asszonyom, csupán a kerékpártároló vasához szándékoztam odalakatolni, de ha önnek kifogása van ellene, akkor nagyon szívesen átviszem a főtér más pontjára a kerékpáromat.
Ő diadalmasan bevonult a boltba, ám az ajtóból még visszafordult:
  - Nehogy azt gondolja rólam, hogy én olyan hárklis vagyok!
Á, dehogy, épp jókor tetszett szólni.

Megfigyeltem

 hogy míg az autósok (ló)erejüket fitogtatva próbálják egymást leszorítani az utakról, a biciklisek és gyalogosok szépen megosztoznak. Senki nem hánytorgatja a másiknak, hogy az eltakarított terület (hála a közmunkásoknak és a lelkiismeretes ingatlantulajdonosoknak!) az éppen kerékpárút, vagy járda, hanem szépen félrehúzódnak, félrehúzódunk, udvariasan utat engedve a sietősebbnek. Gyakran mindketten lepattanunk és mosolyogva eltoljuk egymás mellett a bicajt, sőt még köszönésre is volt példa. És mindenki megköszöni. Ilyen szép, civilizált városban lakunk.

Hah!

 Miután másfél-két kilónyi havat leszórtam a kabátomról, morogva közöltem a jó humorú ruhatárossal, hogy az elmúlt napokban csakis és kizárólag akkor kezdett szakadni, amikor én kerékpárral elindultam valahová,  mire ő udvariasan megkért, hogy a közeljövőben legyek szíves és tartózkodjak otthon. Úgy áprilisig.

Mostmár tényleg

 nem húzhatom tovább: szeretném megköszönni a Barátaimnak, Nektek, azt a sok kedves szót és bátorítást, a mail-eket és hívásokat, virtuális és valódi öleléseket, amit kaptam az elmúlt napokban! És csak remélni tudom, hogy én éppen ilyen jó barátotok tudok lenni! És ha most a családomnak is megköszönöm, az tisztára olyan lesz, mint az Oscar-gála, de nincs mit tenni, nagyon rendesek velem, sokat ölelgetnek meg minden. "Mr. Darcy" még poénokkal is próbálkozik (én meg látom a szomorúságot a szemében) és mondogatja, hogy eltúlzom ezt is(?!), ám végül mégiscsak elismerte, hogy olyat, hogy valaki úgy sír, hogy két oldalra szökőkút-szerűen ömlenek a könnyei, eddig csak rajzfilmekben látott...
A probléma nem oldódott meg, csupán a szőnyeg alá söprés briliáns technikáját alkalmazom. És ahogy többen javasoltátok Istenre bízom a dolgot. (A világgal is csak elboldogult valahogy...)
És szeretnék csupa jó dologról beszámolni, írtam is néhányat már, szóval olvasnivalóból lesz még, ígérem.

Nem jó

 Félek a sötétben. És félek az egyedülléttől. És most valami sötét és gonosz dolog közelít, jó lenne elbújni. Valahol magamon kívül.

Komolyan

 elgondolkodtam azon, hogy talán engem adoptáltak. Mármint a jelenlegi családom. Mert amikor álltam (helyesebben toporogtam, "m.v. tojós galamb" - Mr. D.) a térdig érő hókupac előtt azon morfondírozva, hogy vajon a "rossz" lábammal lépjem-e át, ami esetleg nem tart meg, vagy a másikkal, amitől megint csak a fájósra marad a súly, szóval ezalatt szeretteim a hóhegy túloldalán igencsak röhögtek és hangos "O-óóó és ajaj!"- kiáltásokkal biztattak (jelen kifejezéseket én szoktam alkalmazni véletlenül felmerülő probléma esetén). Apám, ezek átgázolnak mindenen, mint Hannibál a nyavalyás elefántjaival! Nos, ekkor kezdtem el az adoptáláson töprengeni, hiszen világosan látható, hogy a vér szerinti rokonság kizárt.

Életkép

 Szolgáltatónál a szimpatikus fiatalember odafordult "Mr. Darcyhoz":
  - Egy nevet és telefonszámot kérek!
Mire életem értelme érdeklődve:
  - Azért, hogy fel tudjatok hívni?
Sajnos nem bírtam ellenállni:
  - Neeem, levelet akar neked írni!
(Pfúj, gonosz dög!)

Sok hó és könnyek

 A szépséges főhősnő látványosan haldoklik a képernyőn, én papírtörlővel itatom záporozó könnyeimet, ő felpillant a monitorról és belemorogja a lírába:
  - Csapat csak egy van, a Ferencváros.

Gondolom ezt hívják szabad asszociációnak.

A zene által percekig betekinthetünk a végtelenségbe...

 Az éj leple alatt, szakadó hóesésben, mint valami titkos páholy összeesküvői siettünk a hívogatóan kivilágított ajtó felé. Beléptünk. Odabenn finom meleg, lágy fények fogadtak bennünket, a teremből halk beszélgetés moraja szűrődött ki. Tanszaki hangversenyre gyűltünk  össze, dacolva a zord időjárással, hóval, sötéttel, hideggel. Ez egy olyan kivételes alkalom, amelyre hegedűtanárunk és lelkes segítője (zongorakísérője Erika "néni") a naponta megtartott óráik mellett szabadidejüket feláldozva felkészítik a tanítványokat, hogy  itt színpadra lépve, az ámuló szüleik előtt bemutassák mennyit fejlődtek egy év alatt. Ez igen sok munkát, időt igényel, ám ők olyan elszántsággal dolgoznak, lelkesítik, segítik a gyerekeket, csak megköszönni lehet! Ezek a "házi" fellépések adják meg a kicsiknek azt a színpadi rutint, amelyre a későbbiekben feltétlenül szükségük lesz. Itt már az egészen aprók is büszkén sietnek fel a színpadra és mutatják be tehetségüket. Gabi néni nagyon figyel arra, hogy szigorúan a tudásuk szintje szerint haladjanak sorba, hiszen egy nagylány által előadott Vivaldi: Tavasz-tétele után eléggé sután hangzana a hétéves kisfiú zenéje, miszerint: Hull a pelyhes fehér hó, még ha az időjárás őt igazolná is... Szóval, jöttek az apróságok, a nagyobbak, vidáman, elszántan, olyan ide-nekem-a-színpadot!-kiállással. Mi büszkén tapsoltunk, élveztük a zenéket. Gabi néninek mindenkiről volt pár kedves szava, bemutatta, méltatta a diákjait a szülők nagy örömére. (Jó tanár, mindenkiben lát valami jót.) Elcsukló hangon konferálta fel kedves tanítványát, aki már kijárta a 6+4 osztályt és meg kell válnia tőle, a nagylány remekül szerepelt.
Ja, és a Kamasz. Felment a színpadra, elegánsan kihúzta magát és valami hihetetlen szép hangon zenélni kezdett. Sírt a hangszer, vagy lágyan duruzsolt, belerikoltott a csendbe, döbbenten ültem: hol született ez a zene, hiszen otthon gyakorolt és én még soha ezt a szépséget nem hallottam! Gurultak széjjel a hangok, mint üveggolyók és legszívesebben összekapkodtam volna valamennyit, hogy megtartsam magamnak. Örökre. Azután elhalt a zene, egy szívdobbanásnyi csend volt, majd hatalmas taps köszönte meg ezt az élményt. Végül a tanárnő felállt és örömtől ragyogó arccal mutatta be tanítványát, aki annyira tehetséges, szorgalmas és muzikális, hogy jövő hónapban felvételizni viszi a Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ami nálunk csak konzi néven van emlegetve és művészeti berkekben a mennyország maga. És jó tanárhoz méltón vele örült, bár ő személy szerint elveszít egy nagyszerű tanítványt, de a kislány szempontjából ez előrelépés. Ugye, mennyire szeretetreméltó? És az este megkoronázásaként két gyönyörű darabot hallottunk a szép nagylánytól. Nem is vitathatja senki a tehetségét. Majd Gabi néni megköszönte a figyelmet és kedvesen elbúcsúzott a szülőktől. És ilyenkor jó volna, ha mi is felállhatnánk és elmondhatnánk mennyire hálásak vagyunk, szeretjük őket nagyon, mert értő módon bánnak a gyerekeinkkel, mert a matekot és a magyart meg kell tanulni, arra van az iskola, de a zenét ők szabad idejükben művelik, sokszor estébe nyúlóan, és ebben a mai világban ha valaki ki tudja rángatni a tévé és a számítógép elől a gyereket, sőt megszeretteti vele a másfajta elfoglaltságot, hát, le a kalappal előtte! És igenis vannak kiváló pedagógusok.
Odakinn mit sem változott az idő "szakadt, dőlt, künn a hó", de mi valami csodával a szívünkben indultunk hazafelé a hideg téli éjszakában.

Ügyek, szárnyak

 Elkísértem ügyeket intézni "Mr. Darcyt". Bár kivételesen a szolgáltatónál nem voltak sokan és a hölgy nagyon kedvesen és szorgalmasan töltögette a megfelelő papírokat, mégis elhúzódott a a dolog. Lassan érezni kezdtem, hogy szédülök, rögtön vészjelzéseket adtam le: "gyerünk már, azonnal magamhoz kell vennem valami émelyítően cukrosat, koffeineset, esetleg egy hizlaló péksüteményt, vagy nyomban elájulok." Valószínűleg leesett a vércukorszintem, néha megesik velem. Aki már átélte, az tudja, hogy milyen rongyláb lesz ilyenkor, az enyémek sem akartak engedelmeskedni. Mr.D. segített, kivezetett, igényesen letámasztott egy házfalhoz, miközben elszaladt a kocsihoz a pénztárcájáért. Én meg csak álltam ott röpképtelenül, mit mondjak, vacak volt. Hamar megjárta, besutáskodtunk a boltba, vettünk egy kólát, én medicinatíve ledöntöttem belőle fél litert, majd hetykének egyáltalán nem nevezhető járással betámogatott a kocsiba. És most nem írom ide le, hogy milyen ócska poénokkal szórakoztatott mindeközben. Szerencsére hamarosan jobban éreztem magam és elítélőleg kitértem azokra a tökfilkókra, akik gúny űznek sérült, beteg felebarátaikból. Már látni véltem, ahogy a glória beragyogja a fejemet, sőt szárnyakat is növesztettem, mint a gyengék és elesettek mentőangyala, akkora empátiával, ami alig fért be a kocsiba. Folytattuk az ügyintézést, rohangásztunk kocsival ide-oda. Egyszer csak Mr.D. egy hatalmasat fékezett egy zebra előtt, majdnem lefejeltem a szélvédőt, a biztonsági öv szilánkosra törte a váll-ízületemet, a mögöttünk jövő pár milliméterre állt meg a lökhárítónktól. Emelkedett hangon kértem számon, hogy miért sodort bennünket ilyen balesetveszélyes helyzetbe, még simán áthajthatott volna a zebrán azelőtt a vakegér előtt!! Ő rám nézett és csak ennyit mondott:
  - Sérült, beteg felebarátok, mi?
És látni véltem ahogy szétpukkan a glóriám és a szárnyak is leolvadtak a vállamról.