Kézenfogva

 Kis lélekszámú család lévén nálunk nem túl sok hagyomány élt. Ezek egyike volt a halottak-napi megemlékezés. Ilyenkor mi ketten koszorúkkal és mécsesekkel felszerelkezve nekivágtunk a sírkerteknek. Olyan jó volt együtt (egyébként kilométerekre éltünk egymástól), ő mesélt régi családi történeteket, felemlegettünk régen nem látott rokonokat, vettünk grillázscukrot, picit felháborodva ("micsoda dolog, hogy még itt is árulnak!") és miközben szopogattuk a cukrot, azért annyira családias volt a hangulat (ez lehet, hogy mégiscsak túlzás, figyelembe véve, hogy a halottak napján történt). De én tényleg élveztem éveken keresztül. Fontos volt ez a nap.
Azután hat éve minden megváltozott. Gyökértelen lettem. Végzés és határozat született, a Hivatal dörgedelmes hangú levélben tájékoztatott, hogy semmi közöm most már hozzájuk, így akarták. Megértettem.
Én igazán nem vagyok híve annak, hogy a szülő a gyereke vállára pakolja a problémáit, ám mégis eléálltam és félszegen megkérdeztem:
  - Lenne kedved velem jönni, kettesben?
Ő (aprócska volt még) odafutott, átölelt és azt mondta:
  - Szívesen.
És azóta is jön velem minden alkalommal lelkesen, akármilyen hideg is az idő, vagy orkán erejű szél fúj, meghallgatja a történeteimet és néha, ha elcsuklik a hangom mesélés közben, megszorítja a kezem:
  - Ne sírj, no! - mintha ő lenne a felnőtt és én a gyerek.
És így lesz ez holnap is, felkerekedünk kettesben és megyünk egy kicsit múltat idézni, szigorúan csak egy temetőbe, ahol ott a sír, az övé, akinek olyan fontos voltam valaha. Lerakjuk a gondosan formált koszorúnkat, elmondunk egy imát a sírnál és ha hátranézünk majd láthatjuk a mécseseink lángját, ami beleolvad a többi piciny fénysugárba, az emlékezés lángjaiba. Különös nap ez nekem és nem csak azért, mert a születésnapom.