Lesajnál

 A kinti macskáink eléggé rátermettek. Naponta egyszer kapnak tőlünk ételt, egyéb szükségleteiket a körülöttünk lévő flórából és faunából pótolják. De van egy zöldségnevű macskánk, annak olyan nézése van... "Mr. Darcy" csak "Fényestekintetűnek" - nevezi. Szóval a teljes lenézés és tökéletes életuntság tükröződik benne. Előző életében kolduló barát lehetett, már látom, ahogy szőrcsuhában járja az utcákat, kis tálkáját az emberek elé tartja, koppannak az aprók, mert aki csak rápillant, tudja, hogy a biztos éhhaláltól menti meg az adomány. Zöldségnevűnek egyébként hihetetlen képessége van arra, hogy kiszagolja a hazatérésünk idejét, ilyenkor már ott ül a kerítés tövében, mi szélesre tárjuk a kaput, demonstratíve besorjázunk előtte, majd hangosan hívogatva próbáljuk hazatérésre bírni Őfehérségét. Néha megesik rajtunk a szíve, ilyenkor méltóságteljesen bevonul, még a kutya is alázatosan követi. Ám ha csökönyös ("nem és nem megyek be") akkor kénytelenek vagyunk szatyormód a hónunk alá csapni és befuvarozni.
Halat pucoltam a minap, ő ott trónolt a tál mellett, egyébként nagyon megbízható: elő nem fordulhat, hogy elcsenjen egyet is a mienkből, csak azt eszi, amit a tálkájába kap. Most elfordultam egy percre és egy hófehér villanásra lettem figyelmes. Zöldségnevű telerakta a pocakját, gondolta elérkezett a vadászat ideje és szélsebesen lecsapott... a szivacsra.
  - Nem lehetsz ennyire lüke, a macskák nem esznek szivacsot - korholtam és visszaszereztem tőle a házimunka legvacakabb darabját.
Ő rám emelte a félig lehunyt pillájú tekintetét, majd magasra emelt farokkal elparádézott. Nehéz dolog aszkéta-macskának lenni.