Kutyus

Akkor már több napja dolgoztunk együtt. Napról napra csendesebb és szomorúbb lett. Csak a kutyánk tudta úgy-ahogy megvigasztalni. Míg simogatta, néha-néha elmosolyodott. Nagyon sajnáltam. Másnap felmentem a közösségi oldalra. Megvallom őszintén: nem sűrűn járok ide. Nézegettem a bejegyzéseket, ekkor megpillantottam Aranka megosztását (aki azon kívül, hogy a legelhivatottabb könyvtáros, még lelkes állatvédő is) és ott egy elragadó kölyökkutyus képét, rögtön tudtam, hogy ő kell nekünk!

Keresgéltem, hogy hol lehet örökbe fogadni. Na ná, hogy Karcagon. Sohasem járunk arra. Ekkor bevillant, hogy "Mr. Darcy" a hétvégén Nyíregyházára készül üzleti ügyben. Google a barátunk, ugye, azonnal megnéztem, hogy milyen messze van tőle: közel volt. Egy gyors telefon és máris a szavát adta, hogy elhozza a csöppséget. Az állatmenhelyes csaj (Timi) nagyon kedves volt, miután fél órát beszéltünk (és megesketett mindenre, ami szent, hogy jó helyre kerül a bébikutya) megígérte, hogy a miénk lehet, sőt abba is belement, hogy bármilyen későn is érnek oda, ő kiadja a kutyust, dobozzal, rongyocskával is ellátja. Elég viharosra sikerült ez az átadás-átvétel egyrészt mert szakadt az eső, másrészt mert hibás címre vitte őket a GPS ( a helyi populáció láttukra már készítette a kondért, de szerencsére sikerült kimenekülniük) ám így legalább egy órát késtek a megbeszélthez képest, amit Timi a kutyussal a kocsijában töltött, miközben izgatottan telefonálgattunk körbe-körbe. Végül csak sikerült. A Kamasz hazáig dajkálgatta (húúú, de édes, milyen puha, tartsuk meeeg!), itthon egy éjszakára konyha-karanténba került, majd másnap bemutattuk a gazdinak. Volt nagy meglepetés!  Azóta mindketten szorgalmasan gyakorolnak: ki azt, hogy hogyan lehet egy lépcsőfokot bevenni legurulás nélkül, meg az alvósdobozba bekászálódást fennakadás nélkül, ki pedig balettos lépéseket sajátít el lábai között gurulászó kutyagombóccal. És megint mosolyog, még a telefonba is!

Így mentett meg az én tündérlelkű barátnőm egy kidobott apróságot.