Kis szürke életek (2. rész)

  - És hogy vagytok, Jucikám? - kérdezte Imi néni.
   - Köszönöm, megvagyunk. Tudod, a nyugdíj, meg szépen terem a kert és ott vannak a galambok is - Mama nem szokott panaszkodni.
  - Persze, a madarak - húzta penge vékonyra száját az idősebb nő.
Azután beszélgettek rokonokról, szomszédokról, arról a régi jó világról, meg, hogy a Karcsiéknak fia született ismét. A néni a kislányra mutatott, aki csendben üldögélt a hatalmas karosszékben, lábán félig lecsúszott a fehér térdzokni.
   - Itt ez a gyerek a nyakadon, minek dajkálod? Jobb lenne, ha visszamennél a trafikba félállásba, könnyebben élnétek!
  - Apja, anyja dolgozik, mihez kezdenének vele?  - kérdezte Mamácska.
  - Ott az a híres óvoda, oda mindet felveszik.
  - Apró ez még, egyre csak sírna, megpróbáltuk már.
  - Ha sír, hát sír, sír ott a másik is, majd megvigasztalódik!
  - Jaj, de elszaladt az idő! - kiáltott fel Mama. - Gyere kincsem, indulnunk kell!
Azzal felpattant, megölelte vendéglátójukat és már kinn is voltak a hatalmas hófehér ajtó előtt, amelyen hivalkodón fénylett a réztábla: "Grétzy Imola".
Mamácska dohogott:
  - Még, hogy óvoda, tudja is mit beszél, sose volt senkije. No, ne félj, nem lesz itt semmilyen óvoda!
Azzal kézen fogta a kislányt, aki csak riadtan pislogott mióta rámutattak, érezte, hogy itt most fontos dologról van szó, meg őróla is és figyelte, ahogy a magas, szikár csipkés gallérú öregasszony föléje tornyosul az ő kicsi, gömbölyű, kardigános Mamájának, mintha ártani akarna neki, de tudta: ő túl pici ahhoz, hogy közéjük vesse magát és megvédje. Így most sápadtan igyekezett lefelé a lépcsőn, minél távolabb ettől a vendégségtől! A ráncos öreg kéz átfogta az apró rózsaszínt és elindultak hazafelé. A házmester cirmos kandúrja kísérte őket a hatalmas kapuig, majd hosszan nézte, ahogy a két alak, a kicsi, aprókontyos, tündérszerű, meg a másik, még kisebb, koboldforma lassan távolodik az aláereszkedő szürkeségben.