Lementem a vízpartra, leültem a farönkre. Hoztam a kedves, szomorú könyvemet, Márait. Akkor kelt a nap. Eszembe jutott, hogy egy éve éppen itt találkoztunk először. Széles mosollyal közelített, fürdőgatyában és pólóban, rövid haján megcsillantak a vízcseppek. "Hahó, gyertek úszni, jó a víz!" - kiáltott felénk. Azután beszélgettünk, ő paprika pálinkát kínált körbe. És sokat mesélt nagy szenvedélyéről a barlangászásról, derűs mosollyal a hideg, sötét helyekről, a csapatról, a segítőkről. Láttuk, hogy ez az élete: munka, vagy hobbi, egyre megy, imádta csinálni. Őszinte volt és barátságos. Tegnap vártuk. És akkor valaki azt mondta, hogy Ő már nincs többé. Nézem a vizet, a lassan világosodó égboltot, ami itt hatalmas és próbálom értelmezni ezt a két szót: nincs többé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése