Rendel: 12-17-ig

 Amikor benyitottam, el voltam készülve a legrosszabbra: influenza-szezon, tömött rendelő, beteg, harákoló emberek, ennek ellenére kulturált csend fogadott és legnagyobb meglepetésemre én (?!) voltam az, aki heves köhögőrohamot kapott a meleg levegő hatására, lerogytam az első székre és innentől könnyben és egyéb nyálkában fuldokolva próbáltam láthatatlanná válni, fizikailag eltávolodva a többiektől amennyire csak lehet. Annyira voltam csak gusztustalan, hogy ha az Alien fekete alakja feltűnt volna mellettem a négy állkapcsán csordogáló nyálpatakokkal, hát tutira kitakartam volna a képből. Lassan akklimatizálódtam, az arcomra is kiültek a megszokott lázrózsák, a víz kedves kis patakokban folydogált a hátamon, amikor megjelent a hölgy, sarkig kitárta a bejárati ajtót, szépen köszönt, majd hozzám fordult:
  - Hát, maga aztán nincs túl jól! (A szememmel próbáltam jelezni, hogy teljesen egyetértek.) Ez maradhat? - kérdezte a nyitott ajtóra mutatva, majd szépen besétált a rendelő legbelső, szélvédett zugába.
Én próbáltam lepantomimezni, hogy "kérem, csukja be azt az ajtót" kevés sikerrel, szerintem azt gondolhatta, hogy vagy jobban leszek a friss levegőtől, vagy nekem már úgyis mindegy. Még köhögcséltem egy negyedórácskát, mialatt felszáradtak a vízfolyások a hátamon, ezután én is beljebb óvakodtam. Szép, kulturált beszélgetés kezdődött, mindenki demokratikusan elmondhatta, hogy mit csinálna legszívesebben azzal a politikussal, aki azt az ominózus kijelentést tette, miszerint: "negyvenhétezerből..." és az "ártévé is bemondta..." kezdett elzsongítani a hangulat... Ekkor megszólalt az "ajtókitáró":
  - Én biztosan nem tudnék rossz főnök lenni, én mindenkinek adnék elég segélyt, legalább százezret, hát nem vagyok jószívű? - fordult a többiekhez megerősítést várva. Mire ők bólogatni kezdtek, én meg nem akartam kedvét szegni azzal a kukacoskodó megjegyzéssel, miszerint nem az empátia netovábbja, ha egy lázas, köhögő emberre rázúdítják a tél végi hideg levegő, mert egyébként biztosan azt hinnétek, hogy ez már olyan mániaszerű nálam. Hamarosan megkezdődött a népszerű rendelői játék: ki-ki-után-következik. És, bár abban mindannyian egyetértettek, hogy én vagyok az, aki leginkább rászorul a sürgős orvosi ellátásra ("szegény, milyen randán köhög!"), ők viszont csak egy-két receptet jöttek felíratni, nem is tartják fel sokáig a doktornőt, így hamar elrepült az a két óra, míg végre sorra kerültem. És érdekes módon vigaszágon még így is ketten bejutottak előttem sorállás nélkül. Hiába, no, csak javasolni tudom az időpontkérés roppant helyes tradícióját, amiről sajnos magam elfelejtkeztem. És ebből most véletlenül se vonódjon le az a következtetés, hogy bármi problémám lenne a helyi orvosi ellátással: a doktornő, a kis nővérke, sőt még a takarítónő is nagyon rendesen, barátságosan, kellő humorral végzi a munkáját, mindig a legnagyobb odaadással foglalkoztak velem, a problémáimmal. A betegek meg betegek, mint másutt, és ha valaki magára ismerne ebben a kis történetben, az csakis a véletlen műve lehet.