Ráérősen toltam a kocsimat a pénztár felé. Előttem egy gazdátlan kocsi árválkodott. Jobbra az újságos pultnál egy nénike lapozgatta a színes magazinokat, rám se nézett. Mivel a kocsi kikerülhetetlen, kicsit megmozdítottam, hogy el tudjak mellette menni. Erre a szemem sarkából látom, hogy a néni elhajítja a kezében lévő lapot, majd szinte a levegőt átszelve becsapódik a kocsiba, nagyot taszítva rajta, hogy még épp elém jusson, miközben fejhangon visít:
- Az az én helyem, az én helyem!
Ez az audiovizualitás megtette hatását: földbe gyökerezett a lábam. Amikor meg tudtam szólalni, csak annyit mondtam:
- De hát nem is állt itt! - (Bocsánat, de ilyen esetekben a jó modor teljes hiánya jellemez, úgyhogy a tetsziket el is felejthetjük.)
Mire ő rávágta :
- Dehogynem! - és diadalmasan körülnézett.
Én tudom, hogy ilyen korban már mindenki valaki nagymamája, de higgyétek el, nem könnyű ezt mindig szem előtt tartani.
2 megjegyzés:
:D Néha iszonyúak.
Ha majd megöregszem és ilyen leszek, lőjetek le.
Nagyon remélem, hogy nem!
Megjegyzés küldése