"Egyszer felül, máskor levül"

Csatornázás ürügyén most nálunk rendre fel vannak túrva az utcák, komolyan, mintha valami ütődött vakond garázdálkodna városszerte. Épp a barátnőmhöz tartottam, amikor megláttam, hogy a kerékpárút le van zárva  azzal a bizonyos műanyag szalaggal. Semmi baj, szerencsére a járda itt közvetlenül a bicikliút mellett halad, egy gyors kormánymozdulattal máris gurulhattam tovább. De mivel alapvetően szabálytisztelő vagyok, ezért a lehető leghamarabb visszatértem a kerékpárútra. Azt viszont csak az utolsó (utáni) pillanatban vettem észre, hogy a bicikliút MÁSIK vége is le van zárva és nem tűnt kivitelezhetőnek, hogy én, mint valami helyi Tour de France-os a célszalagot átszakítva vígan elkerekezzek a naplementébe. Szakíthatatlannak tűnt a szalag, no. De a sebességem miatt már megállni sem tudtam, ezért a kavicsokkal felszórt úttestre kellett kanyarodnom, amin meg majdnem elhasaltam. Az útépítő munkások letették a lapátjaikat és kezdtek figyelmesebben szemlélni. Ekkora érdeklődés láttán összeszedtem magamat és valahogy mégis sikerült a nyeregben maradnom, bár a karom rángatta a kormányt rendesen. Majd iszonyú megkönnyebbüléssel (hogy mégsem estem le/ nem járt arra autó, ami elüthetett volna) hangosan nevetni kezdtem, de úgy, hogy a könnyeim potyogtak, szinte semmit nem láttam az útból, így elég sok s-kanyarral haladtam. Tudom, hogy talán le kellett volna szállnom, ám a menekülési kényszer sokkal erősebb volt. Visszapillantva csak annyit láttam, hogy a munkások tátott szájjal, egyesek fejüket csóválva bámulnak utánam és mintha hallottam volna egy távoli hangot:
  - És még MI iszunk, mi iszunk?!