Orvosnál

Fotó: Google

Mivel a keresztlányomnak egyéb vizsgálatokra kellett mennie, szívesen elvállaltam, hogy beugrom a rendelőbe a táppénzes papírjáért. Bementem, leültem. Népi megfigyelés, hogy akármikor is érkezz a rendelőbe, minimum fél órát akkor is ülnöd kell, ha látszólag senki sincs előtted. Talán, hogy rendbe jöjjön a vérnyomásod ezalatt. Sebaj, én szépen kiolvasom ilyenkor az összes szóróanyagot, begyűjtöm az infókat (egyidejűleg diagnosztizálom is magamon) a szörnyűbbnél szörnyűbb lappangó betegségeket. Jött még pár pasi, üldögéltek ők is. Egyszer csak kiszólt az asszisztensnő:
  - Kovács Angéla!*
Én nagy odafigyeléssel olvasgattam tovább. Asszisztensnő hangosabban:
  - Kovács Angéla!
A pasasok (kizárásos alapon) kezdtek nagyon felém tekintgetni, mire felugrottam:
  - Jaaa...
Odasiettem az ajtóhoz, ami mögül a kiáltást hallottam, megpróbáltam kinyitni, nem nyílt. Finoman megrángattam a gombot: semmi. Már épp a rugdosást fontolgattam, mikor is az egyik pasi felugrott és lovagiasan kinyitotta nekem a másik ajtót a gomb elfordításával, ahogy kell. Céklavörösen beslisszantam. A mögöttem felcsapó halk röhögésből sikerült kikövetkeztetnem: simán levették, hogy ez a szárcsa nem csak, hogy a saját nevét nem tudja huzamosabb ideig megjegyezni, hanem még az olyan alapvető dolgokkal sem boldogul, mint egy ajtó kinyitása. Amikor kifelé menet arról érdeklődtem a Jódoktortól, hogy vajon van-e hátsó kijárat és esetleg használhatnám-e, ő csak nézett meredten. Hiába no, nem ismer.

* A nevet a személyiségi jogok miatt természetesen megváltoztattam.
** Mr. D.: "és te ezt még meg mered írni?!"