Elég régi

 Amikor megszülettem Apa három napig ünnepelt (értsd: ivott) a haverjaival (forrás: családi legendárium), hogy végre FIA született. A végre nem azt jelentette, hogy már három lány várta hőn a férfiutód megérkezését, csupán azt, hogy ezúttal életben is maradt. Koraszülöttként életem első pár hónapját inkubátorban töltöttem. "Olyan csúnya voltál, - mesélgette kedélyesen Apa - hogy a macska se vitt volna el." Ily módon szeretettel besorolt a táplálékláncba. Makacs természetem már korán kiütközött: "nem akartál a dajkával maradni, mindig csak utánam bőgtél" - mesélte később Anya. Tényleg, emlékszem, gyerekkorom legnagyobb félelme volt, hogy elszakítanak a családomtól. Erre később még prímán rágyúrtam az olvasmányaimmal: Álarcosbál, Fehér rabszolga, majd Nyomorultak meg Üvöltő szelek. Én úgy tudtam szenvedni minden Bronte-árvával, hogy csak na! Összességében elég apró lehettem, hiszen az egyetlen kiskori képemen, amin már fogakkal látszom, a fejem egy közönséges női zsebkendővel van bekötve. Mamám fényképeztetett le ezt követően, rémlik, hogy jött egy elég idegen bácsi hozzájuk, a Mami csokis tortát sütött nekem, amin meggyek voltak körben, meg "egérkaki" és leültettek a tortámmal a folyosóra az aszparáguszok elé. Volt gyertya is, három. Jellemzően játszóruhában és kopott orrú cipőben vagyok megörökítve - a családi kommunikáció nem nagyon működött, vagy egyszerűen csak nem szólt senkinek, hogy le akar fotóztatni. (Hogyisne, annyi mindenre kell az a pénz!) Így most akármikor megnézhetem a három gyertyás önmagamat. Jó dolog a fénykép.