Kis szürke életek (1. rész)

  "Gyere - fogta kézen Mama - meglátogatjuk Imi nénit." Ez a titokzatos férfinevű néni Mamácska rokona volt és a buszállomás mellett lakott egy régi bérházban. Nagy, nehéz kapun kellett belépni és ahogy elhaladtak a kapuboltozat alatt megcsapta őket a pincéből felszálló hideg, dohos levegő. Napsütötte belső udvarra jutottak ahol muskátlik virítottak minden lehető helyen: ablakokban, ládákban, dézsákban és volt ott egy nagy fa állvány is. "Poroló - mondta Mama -kiterítik rá a szőnyegeket és jól kiverik." A kislány nem értette pontosan a dolgot, de a verés szóra szorosabban markolta meg Mamácska kezét és megszaporázta a lépteit. A csigalépcsőn felfelé minden egyes foknál megcsikordult a magas szárú bőrcipő, de végül megérkeztek a hófehér ajtóhoz, amelyen cikornyás betűkkel ez állt: "Grétzy Imola". Becsöngettek és hamarosan megjelent Grétzy Imola személyesen: pókhálószerű arca alatt csipkegallér, a fekete ruha komorságát csak néhány csillogó ékszergomb törte meg. "Gyertek be" -mondta szívélyesen, s a kislány igyekezett minél távolabb húzódni, de szerencsére Imi néni ugyanúgy ódzkodott a nyálas gyermekpusziktól - "a szalonban teázunk". Senki mást nem ismert a világon, akinek szalonja lett volna. Nekik szobáik voltak, sőt: nagyszoba és kisszoba, másutt gang és veranda volt, de szalon csakis egyedül itt. Gyönyörűséges intarziás bútorok, nehéz brokát függönyök díszítették a szobát, de ami a legkedvesebb volt a kicsinek: apró porcelánszobrok álltak mindenfelé hófehér csipketerítőkön. Ott volt a Széplány, kezét nyújtotta a Lovagnak, aki ibolyát szedett neki csokorba, a hatalmas és rémisztő Medve: két lábra állva próbálta megfélemlíteni ellenfelét, a Cica belegabalyodva egy fonálgombócba, no és a Kislány a zongoraszéken, aki vígan kalimpált a lábával. És igen, ott állt a legeslegcsodálatosabb dolog a világon: egy zongora. Néha megengedték neki, hogy játsszon vele, ő olyan áhítattal ütötte le a billentyűket, mintha a Tamás-templom orgonáját szólaltatta volna meg. Elképzelte ilyenkor, hogy híres zongoraművész és csodaszép dallamokat tud előcsalni a hangszeréből. Mert a zene az valami földöntúli dolog, a zene ott áll Isten és az ember között félúton és csak a legjobbak birtokolhatják, a kiválóak. És ilyenkor nem fényűző koncerttermekbe képzelte magát, nem reflektorok fénykörébe, nézők tapsviharába, hanem egyszerűen csak elképzelte, ahogy Mamácska letekeri a fájós lábáról a fáslit, kényelmesen felpóckolja a lábait, elhelyezkedik a fotelban és ő játszik neki a zongorán csodaszép dallamokat, amitől elmúlik a fájdalom és megvidámodik a lélek. És ő szerető öreg tekintetével nézi ezt az barna kis apróságot, aki mindennél többet jelent neki a világon.  ( folyt. köv. talán...)