Egyszer volt, hol nem volt... annyira régen, hogy talán nem is történt meg... Akkor édesanyám megunta, hogy az összes panelszomszéd a törökből vett aranyláncával ("fillérekért hozták, hidd el!") dicsekszik, osztott, szorzott és mivel korábbi tapasztalatai a piaci résekről igen pozitívak voltak (értsd az összes "csempészárut" sikerült haszonnal értékesítenie) arra az eredményre jutott, hogy a mesés Isztambult nekünk is látnunk kell a saját szemünkkel. Befizetett gyorsan egy IBUSZ útra és kiváltottuk a (pártunk és kormányunk engedélyezte) kemény valutát, majd az idősebb rokonok szintúgy. Szegény jó nagymamát egy hétig tanítgattuk, hogy arra a kérdésre, hogy minek neki a dollár, azt kell válaszolnia, hogy
- Toblerone csokit akar venni a dollárosboltban és Chicco-babakocsit.
- De Pannika néni, nincs is csecsemő unokája! - hiába, kisváros...
- A gádorosi körösztjányomnak lösz - improvizált a mama.
Szóval buszra fel! rutinosabbak már a Makó-táblánál elkezdtek inni, így zökkenőmentes utazásra számíthattak. Mi, többiek, meg aggódhattunk a vámon, hogy vajon megtalálják-e a dugipénzt, de szerencsére nem, pedig kiöntötték a kávét, kinyomták a fogkrémet, a testápolót, de csóró ibuszutas-társaságnak látszottunk, nem számítottunk nagy fogásnak.
folyt. köv.
1 megjegyzés:
Nem ér a legizgalmasabbnál abbahagyni:))
Megjegyzés küldése