Igazából

 nem is tudom, hogy mikor kezdődött. Egyszer csak éreztem, hogy valami nincs rendjén. Valami szúrt a sarkamon. Panaszoltam, beszélgettük: ott nincs semmi, valami odasugárzik - mondták. Nézegettem a láb-térképet (vagy minek nevezik?) ott az a zóna, tényleg ebben a korban már lehetséges... Pedikűrös barátnőm javasolta, hogy forduljak ortopédushoz, mert esetleg csontkinövés (látott már ilyet, bár elég ritka) és akkor lehet, hogy műteni kell. Na nem! A műtét és egyáltalán a kórházi jelenlét az nem az én világom. Én elsántikálok itt szépen magamban, kit zavar? Csak egyre jobban fájt. Vettünk Dorozsmán egy sétálós szőnyegecskét (eredeti csomagolásban: "Kiss családnak szeretettel - Mama 2011." igen sokat használhatták...) azt szépen lefektettem a konyhába vezető úton. Megkerülhetetlenül. Kihirdettem, hogy kötelező jelleggel mindenkinek keresztül kell mennie rajta - tisztára olyan, mintha patakmederben sétálnál, stimulálja a megfelelő pontokat a talpadon - mondja a termékismertető. Eleinte volt nagy jujjogás, meg auzás, nem tudott észrevétlen belopakodni a konyhába senki. Ma már csak a vendégek sikongatnak, ha elfelejtünk szólni nekik, a családom kifejlesztett egy olyan tengerészjárás-szerűséget, amivel terpeszben tud közlekedni az adott szakaszon, prímán megkerülve a stimuláló szőnyeget. Mondhatnám, hogy hálátlan bagázs, ám azon kaptam magam, hogy én ugyanígy teszek. Sőt. Nem is szívesen állok fel és ha lehet, hát inkább nem megyek sehová. Mert egyre jobban fáj, lassan már fájdalomcsillapító este és reggel is. Felhívtam az orvost, kértem időpontot. Mondták, hogy két és fél hónap, remek. Addig meg ülök otthon. "Mr. Darcy" megszánt:
  - Gyere, viszlek Jani bácsihoz!
Jani bácsi csontkovács tőlünk egy órányi autóútra. (Ő tette helyre a kifordult térdemet néhány éve, amikor az orvosok csak ide-oda küldözgettek hetekig, miközben a lábam háromszorosára dagadt és nem tudtam már ráállni.)
Kérdezte hol fáj, elmondtam, ő odanyúlt, majd egy másik pontra a lábfejemen, éreztem egy pattanást, mondta: "na, próbáljuk meg!", ráálltam, a fájdalom sehol, Jani bácsi, az Isten áldja meg! Ennyi volt neki, szinte rá sem nézett csak a kezével kitapogatta, kérdeztem: "hogyan?" "én így születtem" - mondta. Vannak még csodák. Tudom.