A két nő benyitott a szerény kis üzletbe. Odabenn a félhomályban madáralkatú öregasszony fogadta őket. "Egy ruhát szeretnénk, neki" - mutatott rá a fiatalabbra társa. A lány elhűlve tekintett körül: ruhák mindenfelé, némelyiket szakadt nejlon takarta, mások hivalkodón villogtatták felé fodraikat, az avíttabbak szégyenlősen takarták elsárgult csipkéiket. Kicsit olyan volt, mintha valami jelmezraktárba csöppentek volna, ezt az érzést erősítette az enyhe doh- és porszag is, ami belengte a boltot. Menekülni akart, elfutni innen, nem kell az a ruha, bármi mást, csak próbálni nem. Itt nem. Ám az idősebb szigorúan ránézett: "Akkor lássuk." És megkezdődött a válogatás, a keresgélés, "emeld fel a karod", "ezt biztos nem, ronda","húzd be a hasad!", "szorít, ez vacak", "állj egyenesen, majd én nézem", a félhomály miatt az ajtón beszűrődő világosságba kellett kiállni a végső mustrára. Minden egyes darabbal. A lány a sírás határán húzta, gombolta a különböző darabokat. El se tudta képzelni, hogy a többiek milyen ruhában lesznek a tánciskola vizsgabálján, de teljesen biztos volt benne, hogy ezt a kék szörnyűséget, amit végül neki kiválasztottak egyértelműen ki fogják röhögni. Közben egyre emelkedett a hőmérséklet odabenn. Tombolt a nyár.
(folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése