Ősz

 Jó volt a nyár. Amikor összegyűltünk a poros játszótéren bújócskázni és olyan meleg volt, hogy a szandálunk talpán keresztül is éreztük az aszfalt forróságát, vagy amikor mezítláb végigtrappoltunk az egymásba nyíló folyosókon és csak egyetlen lépcsőháznyit kellett lefelé menni, hogy odaérjünk a kiscukiba, ahol 50 fillérért kaphattunk egy kis gombócot abból a lehetetlen nevű, ám annál mutatósabb rózsaszín fagyiból, amiben még mazsola is volt. És ugrándoztunk a medencébe és fröcsköltünk önfeledten és ha megéheztünk, akkor vettünk zsíros kenyeret. Hagymával. De leginkább azt szerettem, amikor Mamámmal mentünk, én kucorogtam a kosárban, felnéztem, a napsugarak tompán szűrődtek át a lombok között és megéreztem azt a szagot. Mintha avart égettek volna, ami lehetetlenség, hiszen augusztus vége volt, de pont olyan szaga volt az elmúló nyárnak és én nagyon szerettem ezt a csípős ősz-szagot. Én egyszerűen imádom az őszt. A ragyogó színeit, a kellemes hőmérsékletet, a csípős reggeleket, amiket azután játszva felmelegít a napsugár, én nem bánom a kardigánt és a hétvégi langyos esőt, amit a szoba melegéből lehet végignézni. Ősz fan vagyok. Mert valahogy összehoz bennünket, lökdös, taszigál egyre közelebb, hogy amikor bekövetkezik az a hideg és komor tél, akkor már szorosan összebújva melengessük egymást. És ki tudjunk tartani tavaszig, majd a következő nyárig. És ha egyetlen pillanatot tehetnék el emlékbe minden képével és illatával az az a biciklikosaras, őszifényes, avarillatú lenne.

Kép: Google képtár