forrás: Google képkereső |
Ott voltak mind szép sorban, a lányok hosszú ruhákban izgatottan babrálták feltűzött fürtjeiket, a fiúk csinos öltönyeikben álldogáltak, várták a jelt a kezdésre. A teremben hangolt a zenekar, beszélgetés moraja szűrődött ki. A kék ruhás lány cseppet sem lógott ki közülük, más volt, ahogy a többiek is. Nem volt egységes a stílus: a fodros mellett megfért a ceruzaszoknya, a buggyos felső mellett a vállpántos. Kavarogtak a színek. Szinte mindenki megérkezett már, a lány egyre idegesebben tekingetett a bejárat felé: a fiú sehol. Nem tudta, mi történhetett, nem szokott késni. Főleg a vizsgabálról nem fog elkésni, miután végigtáncolták azokat a balzsamos, meleg nyári estéket. Most mégsincs itt. A szigorú tekintetű tánctanár kérdőn nézett rá. Vészesen közeledett a kezdés ideje. A lány nem bírta tovább, az öltözőbe menekült szégyenével. Ott talált rá a tánctanár: " Nem jön?" - kérdezte, de a zokogástól nem lehetett érteni a választ. Egy perc múlva ismét nyílt az öltöző ajtaja. "Bemutatom, ő itt..." - hallotta meg a tanár hangját, felnézett és egy magas, jóképű, barna fiatalember állt előtte. "Szabad?" - udvariasan meghajolt és már vezette is karján a lányt, aki az ámulattól szóhoz sem jutott. És táncoltak egész este csakis egymással, mert a fiú nagyszerű táncosnak bizonyult és feladatának érezte, hogy megvigasztalja ezt a szomorú szemű cserbenhagyott kislányt. Varázslatos báli éjszaka volt és sosem találkoztak többé.
3 megjegyzés:
az életben kellenek a befejzetlen sztorik.... hogy legyen min 'csak mosolyogni' - amíg elmerülünk az emlékekben....
Kár hogy nem találkoztak többé:) De legalább az az este jól végződött:)
hmm ... szinte átéltem! :)
Megjegyzés küldése