Komolyan mondom

 nem értem a férfiakat. Az még hagyján, hogy "Mr. Darcy", aki mindent az égegyadta világon képes megszerelni a kocsin egy csavarhúzó-citromsárga,zöld szigszalag-melltartópánt kombóval, de térképpel sem találja meg a sótartót a második(!) konyhaszekrényben és olyan elveszett képet tud vágni a nyitott hűtőajtó előtt, miközben a sajtot keresi, mint egy világgá ment óvodás távozása után fél órával. " Mindig eldugdosod a poharakat" - mondja. Színtiszta rágalom: egy üvegezett (!) konyhaszekrényben tartjuk őket. Tanítom a Kamaszt főzni. Most éppen pudingot készítünk. Szépen türelmesen magyarázom: mit hogyan, mikor. "Veled könnyebb, mint Apával" - jegyzi meg. "Miért?"- kérdezem. " Mert vele csak a legvégén vettük észre, hogy a cukor kimaradt, amikor megkóstoltuk." Nagyszerű, a három hozzávalóból kihagytak egyet. Meg azt sem értem, hogy a srác a könyvtárból, aki már akkor szörfölt a világhálón, amikor az átlag magyar lakosság bekapcsolni nem tudta a számítógépet és roppan előzékenyen segített nekem tizensokéve a szakdogámhoz anyagot keresni ugyanitt, most egy kedves félmosollyal beismeri, hogy tényleg olvasott már arról, hogy a levest be lehet habarni, de még sose merte megpróbálni. "Mégis, mikorra tervezed?" -kérdeztem őszinte érdeklődéssel. "Az öcsém főz" - ismerte be - "vasárnaponként." Ami valljuk be, nem egy kulináris tobzódás heti hét napot számítva.