Macik

 Van egy macimúzeum nem messze Szolnoktól, Rákóczifalván. Korábban itt állt a Rákócziak egyik kastélya (sajnos csak a makettje látható már), innen a településnév és egy másik nemesi família, a Gorove-család kastélya is. Nekik köszönhető egyik-másik bútordarab. Ez gyakorlatilag egy magángyűjtemény, Balázs Antal és családja gyűjtögette éveken keresztül ezeket a játékokat, számuk most már 1300 körül van. Azonban helyhiány miatt csupán valami 700-at tudnak bemutatni, de elhihetitek, ez is elég sok. Vannak korhű ruhákba bújtatott mackók, öltözetüket előbb özv. Balázs Antalné, Piroska néni varrta nagy gondossággal, majd mások vették át ezt a feladatot, többek között Debreczeni Ildikó jelmeztervező.

 A legöregebb darab úgy száz éves lehet. Talán éppen ez.

Egy kedves hölgy kalauzolt bennünket körbe és próbáltam mindent szó szerint megjegyezni, de annyi információt mondott olyan rövid idő alatt, hogy nem igazán sikerült. Arra viszont emlékszem, hogy vannak vándor-macik, ők hírességeket kísérnek külföldi útjaikra és beszámolót "készítenek" az ott látottakról. Útjuk végeztével persze visszatérnek társaik közé. Híres emberek kedvenc macijai is láthatók itt és még ijesztő, nyitott szájú macik, sok foggal, amelyek készítését nagyon hamar beszüntették ráérezve, hogy nem kimondottan a játékgyártás célja, hogy a frissen megajándékozott gyermek végigzokogja az éjszakát holmi fenevad támadásától tartva. A fekete macik legendája szerint ez a sorozat a Titanic katasztrófája után készült,szomorú emléket állítva a gyermekáldozatoknak. Ami szép gondolat, de az biztos, hogy sohase vennék ilyet. 
A játékok mellett korabeli használati tárgyakat is gyűjtött a család: fémdobozok, réz sütőformák,

 öntöttvas vasalók,  kávédarálók, sőt egy nagyon mutatós kávéadagoló is látható itt. Abból a szerecsengyerekes márkából. És meseszép porcelánok.

Lenyűgöző bútorok restaurálva, a falon a tapéta mintája és a díszítő csík is illik a bútorszövetekhez, a hangulathoz. Annyi minden van itt ezen a viszonylag kis helyen! Tényleg csak kapkodja az ember a fejét. Szerencsére engedtek fotózni, mindenféle fotójegy nélkül. Köszönjük.

Megmondom őszintén: fenntartásaim voltak. Ütött-kopott dohszagú gyűjteményre készültem, beleborzongtam, ahogy elképzeltem az üvegszemeikkel rám bámuló mackóhadsereget a tömött polcokon, na nem, ezt nem, köszönöm. Ilyen esetben mi pénzfeldobással döntünk: aki veszít, az megy a gyerekkel. Mert őt, szerencsére, sok minden érdekli. Jelen esetben, mint azt a parádésabb elméjűek eddigre kikövetkeztethették: én vesztettem. Életem egyik legjobb vesztesége volt.