Későre járt. Lassan lefutott az utolsó tekercs, a jegyszedők szélesre tárták az ajtókat, hogy a kellemes nyáresti levegő betölthesse a termet, mialatt az emberek elhagyták a mozit, majd sorra bezárták a kapukat. A fiú még mindig ott állt. "Nem mehetek, tudod, filmszállítás..."- mondta a lány. "Megvárlak" - felelte a fiú. Feri bácsi lezárta a nehéz fémládát és most erősen szuszogva megpróbálta lehozni a lépcsőn. A fiú odaugrott: "segítek", az idősödő mozigépész hálásan fogadta. A vasútállomás elhagyatott volt ezen a késői órán. A lámpa fénykörébe bódult molylepke vergődésének monoton hangját csupán a tücskök zenéje törte meg. Lerakták a ládát, még ellenőrizték rajta a lakatot, majd beszálltak az autóba. A fiú a sarkon várta. A lány odalépett hozzá, kezét a kezébe csúsztatta és megkezdték szokásos esti sétájukat a kihalt utcákon. Nem sokat beszéltek, tökéletesen elég volt, hogy ott mehetnek együtt, hogy hallják, érzik maguk mellett a másikat, egy-egy sötét árnyék mélyére húzódva összesimulnak.. Meddig tart még ez az ártatlan, varázslatos dolog, egyikük sem kutatta. Szerették egymást, jó volt így.
2 megjegyzés:
Ez ugyan kiről szól? A régi szép idők! Ugye?
Rég volt, szép volt. Nem jó megöregedni...
Megjegyzés küldése