Álmosító nyári délelőtt volt. Hevert az árnyékban és a felhőfodrokat bámulta az égen, meg azt a darazsat, amelyik az orrától nem messze rótta köreit szigorú monotóniával, ám a távolságot mindig pontosan betartva. Végül belefáradt, szemei lecsukódtak, elszunnyadt. Kis horkantásai jelezték csak, hogy álmában bizony elkapta azt a fránya darazsat, többször is. Ajtócsapódás riasztotta fel. Felugrott és már látta is közeledni gazdik közül azt a Jószagút, aki illatos kis tenyerében különféle csemegéket szokott neki kicsempészni: kenyércsücsköt, almadarabot. Néha szigorú utasítást ad: "Ül!" "Marad!" Hát persze, hogy megteszi neki, hiszen annyira boldognak látszik tőle. Utána felhangzik az a mély hangú, szeretetteljes kijelentés: "Jó kutya." És ezzel mindenki tökéletesen elégedett. Most azonban nincs egyedül, vele jött az a Másik, aki aprócska kora óta mindig annyi jóleső cirógatásban részesítette. Így is van, most nyúl be, vakargatja a füle tövét, ez mennyei! Persze, hogy cserébe meg kell nyalogatni azokat a szép hosszú ujjakat, tudja ő nagyon jól, hogy mi a hála. Szereti, ha ezek együtt vannak. Ilyenkor gyakran odaheveredik a nyitott ajtó elé és hallgatja a kiszűrődő nevetést és biztos lehet benne, hogy pár óra nyugalom következik, nem lesz itt zajongás, lárma. Csendes meghitt beszélgetéssel telik az idő, aminek valahol ő is része, apró kutyarésze ennek a barátságnak. És ez így van rendjén.
2 megjegyzés:
:) Jó volt olvasni. :)
Ó:)))
Megjegyzés küldése