2012. március 30., péntek

Biciklivel

 Tekert velem szemben a kerékpárúton egy pasas. Egyik keze gipszben volt felkötve, a másikkal telefonált és cigizett egyszerre. Nagyon remélem, hogy kiöregedett artista volt...

2012. március 29., csütörtök

Gasztro

 Barátnőm alig  titkolt büszkeséggel mutatta legújabb kincsét: a tonkababot. ("Szinte lehetetlen beszerezni!")
  - Csokis süteményekbe reszelj kicsit belőle - isteni lesz! - lelkesedett és már csomagolta volna.
  - Köszönöm, nem kérek - így én.
  - Miért?!
Hogyisne, majd rászokunk, aztán fejvesztve keresgélhetem azt az egyetlen helyet, ahol kapok!

2012. március 23., péntek

Zokni

 Barátnőmtől vettem néhány pár akciós zoknit "Mr. Darcynak". Elég olcsón. Ő magyarázólag hozzátette:
  - Lehet, hogy némelyiken lesz egy kisebb minta, de simán eltakarja majd a cipő.
Köszönettel hazaszállítottam. Mr. D. meglehetősen örült a lábravalók ily módon való megszaporodásának, én továbbadtam az apró mintára való figyelmeztetést, ő nagyvonalúan legyintett rá. Azonban reggel, amikor felvette az első pár zoknit, igencsak meglepődött. Míg az én zoknimon egy másfélszer másfél centis kutyus díszelgett, addig az övén egy hatalmas piros, kábé hétszer hat centiméteres strucc!
  - Apró minta, mi?!

Fotó innen: Google képkereső

2012. március 22., csütörtök

Túl nagy

 Jó az, hogy oda tudom tartani a karom a cicának, ha túl nagy a távolság, vagy csak fél az ugrástól a kis lüke. Remélem valakinek ugyanígy ki lesz tárva a karja, ha majd nekem kell ugranom.

2012. március 21., szerda

Tibi és Robi, a biciklimester

 Szervizelés céljából felkerestem BiciklisTibit, aki évente átvizsgálja, lezsírozza, felújítja hűséges piros útitársamat. Az más, hogy egy banánköztársaság államadósságának jelentős részét fedezné az összeg, amit nála hagyok, de nincs mit tenni: szakember, ráadásul nagyon jó. Most is beadtam sárosan, kattogósan, néhol külsérelmi nyomokkal (cica, a drága, az ülésemet tanult meg karmolászni, így eső után kimondottan vizeslavór-érzés volt biciklizni, leszállni, értelemszerűen, szigorúan csak otthon) és visszakaptam  ragyogóan tisztán, sérülésmentesen. A  szakember megnyugtatott: évekig nem lesz baj vele, elvégre nem használom sokat.
  - Dehogynem, sokat használom - így én önérzetesen. Elvégre naponta kettő-hatszor is megteszem a főtérre vezető távot, ami óvatos becslések szerint is van vagy három kilométer(!). Erre ő megkérdezte:
  - Talán jársz túrázni?
Kértem, hogy nézzen rám, mire barátságosan elmosolyodott és udvariasan ennyit mondott:
  - Ami egyiknek sok, az másnak kevés.
Maradtunk annyiban: keveset használom.

2012. március 18., vasárnap

Smeagol

 A cicánk nagyon okos. Ha éhes, odaül a tálja mellé és ha valaki arra jár, akkor finoman figyelmezteti, hogy a tálka üres. Ezt a magatartást mi egy maréknyi cicatáppal jutalmazzuk. Nem így "Mr. Darcy"! Amikor a cica félénken nyávog egyet és szemrehányóan nézi az üres tálat, akkor Mr.D. a Gyűrűk urából jól ismert hangon feljajdul:
 - Szegény, szegény Smeagorka (milliószor elmondtuk neki, hogy SmeagoLnak hívják azt a szereplőt!!), hát téged senki sem szeret! Gazda nem ad neked enni, gazda csak a virtuális macskákkal játszik (így a litánia, amikor a Kamasz épp gépezik), gazda csak alszik (ha éppen alszik), gazda elárult és így tovább soha ki nem fogyó ötletekkel. A macska tutira hülyének nézi.

2012. március 15., csütörtök

Autóbusz

 Tegnap buszoztunk. Mindig örömmel olvasgatom a különböző feliratokat pl. "A szemeteskuka használata díjmentes" meg "A lábad helye"- körberajzolt talpnyom a padlón. De a klasszikusról se feledkezzünk meg (Dumaszínházas idézet) :
"Vészhelyzet esetén kérjük egy finomat az üvegre koppintani!"
alatta tollal: " ha nem törik be - egy nagyobbat is odab*szhatunk."

2012. március 13., kedd

13

 épp ennyi nyaktörő, nyelvelharapó gödör van a csodálatos új fürdőnk melletti két rövid útszakaszon. Jó, tudom, hogy a kábelek és miegyebek miatt több helyen (konkrétan félméterenként) át kellett vágni az aszfaltszőnyeget, de talán itt lenne az ideje a helyreállításnak. Ha azután még a gimi felé folytatod az utat, újabb 11 gödör vár és mivel napközben ezt a távot legalább négyszer megteszem, mindannyiszor bosszankodom. Régen a városunkban az egyetlen útszakasz, ami még macskaköves volt, az a kórházhoz vezetett, állandó viccelődésre adott okot, hogy a kismamák tutira megszülnek azon az utolsó szakaszon a kórházba menet, na, most itt a fürdő mellett lehet vígan szülni. Egyébként megnyugodtam: vesekövem sincs, mert az is meglett volna már ilyen zötykölődés után.

Fotó innen: Google képkereső

2012. március 12., hétfő

Süti

 Sütöttem, Verdenbelle receptje alapján, igazán jól sikerült. A Kamasz alig győzte kivárni, amíg megsül, ilyeneket mondott:
  - Tudod, ha 200 fokon 10 perc, akkor 2000 fokon egy perc!
Sajnálattal tudattam vele, hogy NINCS 2000 fokos sütőm, mire morcosan dörmögve szidta a rosszul felszerelt háztartásomat. Végül aztán csak elkészült, nagy örömükre.

2012. március 11., vasárnap

Szeretem

 ezt a várost. Igen, lehet fanyalogni a mérete miatt, meg, hogy a világvégén van és nincs túl sok szórakozási lehetőség, megértem. Ám az olyan otthonülő-, egy jó könyvvel félrevonuló-típusnak, mint én, tökéletesen megfelel. El lehet menni egymáshoz vendégségbe, lehet jókat beszélgetni egy finom kávé mellett és kerékpárral be lehet járni az egész várost könnyedén. Tudom, hogy a nagy divatcégek nem itt nyitják aktuális butikjukat, arra ott van a közeli nagyváros, meg mozi sincsen, amit kicsit sajnálok. De kedves emberek laknak itt, az utcán végigsétálva sok mosolyba botlok. Tetszenek a virágok, a gondozott parkok, a gyönyörű új, vagy patinás épületek, a szobrok, a kovácsoltvas kerítések. Ezek bőségesen kárpótolnak azért, mert nem mehetünk el "plázázni" szombat délután és ahelyett, hogy körbe-körbe sétálgatnánk a kirakatokat bámulva, mi inkább kibiciklizünk a barátnőimmel a Maros-partra és dumálunk egy jót a hatalmas fák alatt. Kisváros - kis élet.

2012. március 7., szerda

Beteg

 Titokzatos betegségemet hordozom orvostól orvosig, ők együttérzően bólogatnak az újabb tüneteimre, hallgatják a tüdőmet, felvételeket készítenek, antibiotikumot írnak, miközben én egyre rosszabbul vagyok, soha nem ismert testrészeim fájnak. Míg tegnap természetgyógyász barátnőm türelmesen elmagyarázta a betegségem lelki okait (és tényleg!), én egyfolytában azt mantráztam neki, hogy mindenki a bal oldalamat tartja betegebbnek (bal tüdő árnyékos, bal tüdő sípol), miközben a jobb oldalamon van a fájdalom gócpontja, igyekszem is a jobb kezemet kímélni, ahogy csak lehet. Fejben össze is állítottam a legfájdalmasabb tevékenységek listáját: 1.fekvés, 2.autóba beszállás (szállás! ha-ha-ha: behuppanás, őrült szitkozódás és fogcsikorgatás közepette), 3.a sebváltó használata (a rükvercet csakis valami elvetemült inkvizítor találhatta ki)... és így tovább, szigorúan a jobbkezes tevékenységekre kihegyezve. Erre tegnap éjjel köhögtem egy bátrat és úgy belenyilallt a fájdalom a bal oldalamba, hogy felsikoltottam. Nem fáj állandóan, csakis a légcserével összefüggésben, viszont én erre (értsd: lélegzés) olyannyira rászoktam az elmúlt évtizedek alatt, hogy igencsak nehezen tudok róla lemondani. "Mr.Darcy" részvéttel a hangjában megkérdezte, hogy miben segíthet, mire én elhörögtem, hogy ha esetleg látja, hogy elszenderülnék, azonnal szorítson egy párnát a fejemre. Az éjszaka további részét a fotelben ülve töltöttem. Kész, most már teljesen kripli vagyok, egyik felem se működik rendeltetésszerűen. És hogy happy end is legyen, a doktornő tegnap az eredményeimet látva megnyugtatott: nem vagyok influenzás. Ja, végtére is beoltottak.

Rágó és más

 Nyálaska feltűnően rágózva vonul végig a folyosón: risza jobbra, risza balra, "bámuljátok csak, pórok, milyen tökéletes vagyok!" Ekkor hatalmasat taknyol. Mire egy hang a bámuló tömegből:
  - Gondoltuk, hogy a kettő együtt nem fog menni!

2012. március 5., hétfő

Szenilla

 Mióta egyszer a kedvéért pár percre gömbbe tettük az újonnan vásárolt halacskákat, hogy megnézze, (az állatvédők megnyugodhatnak: ma már a szögletes nagy akváriumban laknak - mármint a halak, természetesen, nem az állatvédők) azóta nagy lelkesedéssel telepszik minden gömbölyű dolog elé. Most éppen a jénait fixírozza, tekintetét állhatatosan a teafilterekre függesztve...

2012. március 3., szombat

 dolog a hatalom. Lehet, mondjuk... kiosztani 15 egyest egyetlen magyarórán...
Elképzelem, ahogy ott áll a gyermek a játszótéren, kis fodros szoknyácskájában, egyik csíkos térdzoknija lecsúszva a bokájára, ám ő mit sem törődik ezzel, teli tüdőből bömböl, néha picit toppant is hozzá szandálos lábával:
  - A piiiiros homokozóvödröt akarooom!!
Édesanyja szépen befésült frizurával tőle pár lépésre sorban áll fagylaltért, közben elmélyülten tárgyalja a szomszéd fiatal anyukával azt a leszámolható kötésmintát, amit tegnap hozott le a Fürge Ujjak. Mert van, amire oda kell figyelni, ugye.

2012. március 2., péntek

Rendel: 12-17-ig

 Amikor benyitottam, el voltam készülve a legrosszabbra: influenza-szezon, tömött rendelő, beteg, harákoló emberek, ennek ellenére kulturált csend fogadott és legnagyobb meglepetésemre én (?!) voltam az, aki heves köhögőrohamot kapott a meleg levegő hatására, lerogytam az első székre és innentől könnyben és egyéb nyálkában fuldokolva próbáltam láthatatlanná válni, fizikailag eltávolodva a többiektől amennyire csak lehet. Annyira voltam csak gusztustalan, hogy ha az Alien fekete alakja feltűnt volna mellettem a négy állkapcsán csordogáló nyálpatakokkal, hát tutira kitakartam volna a képből. Lassan akklimatizálódtam, az arcomra is kiültek a megszokott lázrózsák, a víz kedves kis patakokban folydogált a hátamon, amikor megjelent a hölgy, sarkig kitárta a bejárati ajtót, szépen köszönt, majd hozzám fordult:
  - Hát, maga aztán nincs túl jól! (A szememmel próbáltam jelezni, hogy teljesen egyetértek.) Ez maradhat? - kérdezte a nyitott ajtóra mutatva, majd szépen besétált a rendelő legbelső, szélvédett zugába.
Én próbáltam lepantomimezni, hogy "kérem, csukja be azt az ajtót" kevés sikerrel, szerintem azt gondolhatta, hogy vagy jobban leszek a friss levegőtől, vagy nekem már úgyis mindegy. Még köhögcséltem egy negyedórácskát, mialatt felszáradtak a vízfolyások a hátamon, ezután én is beljebb óvakodtam. Szép, kulturált beszélgetés kezdődött, mindenki demokratikusan elmondhatta, hogy mit csinálna legszívesebben azzal a politikussal, aki azt az ominózus kijelentést tette, miszerint: "negyvenhétezerből..." és az "ártévé is bemondta..." kezdett elzsongítani a hangulat... Ekkor megszólalt az "ajtókitáró":
  - Én biztosan nem tudnék rossz főnök lenni, én mindenkinek adnék elég segélyt, legalább százezret, hát nem vagyok jószívű? - fordult a többiekhez megerősítést várva. Mire ők bólogatni kezdtek, én meg nem akartam kedvét szegni azzal a kukacoskodó megjegyzéssel, miszerint nem az empátia netovábbja, ha egy lázas, köhögő emberre rázúdítják a tél végi hideg levegő, mert egyébként biztosan azt hinnétek, hogy ez már olyan mániaszerű nálam. Hamarosan megkezdődött a népszerű rendelői játék: ki-ki-után-következik. És, bár abban mindannyian egyetértettek, hogy én vagyok az, aki leginkább rászorul a sürgős orvosi ellátásra ("szegény, milyen randán köhög!"), ők viszont csak egy-két receptet jöttek felíratni, nem is tartják fel sokáig a doktornőt, így hamar elrepült az a két óra, míg végre sorra kerültem. És érdekes módon vigaszágon még így is ketten bejutottak előttem sorállás nélkül. Hiába, no, csak javasolni tudom az időpontkérés roppant helyes tradícióját, amiről sajnos magam elfelejtkeztem. És ebből most véletlenül se vonódjon le az a következtetés, hogy bármi problémám lenne a helyi orvosi ellátással: a doktornő, a kis nővérke, sőt még a takarítónő is nagyon rendesen, barátságosan, kellő humorral végzi a munkáját, mindig a legnagyobb odaadással foglalkoztak velem, a problémáimmal. A betegek meg betegek, mint másutt, és ha valaki magára ismerne ebben a kis történetben, az csakis a véletlen műve lehet.