2011. október 30., vasárnap

Kézenfogva

 Kis lélekszámú család lévén nálunk nem túl sok hagyomány élt. Ezek egyike volt a halottak-napi megemlékezés. Ilyenkor mi ketten koszorúkkal és mécsesekkel felszerelkezve nekivágtunk a sírkerteknek. Olyan jó volt együtt (egyébként kilométerekre éltünk egymástól), ő mesélt régi családi történeteket, felemlegettünk régen nem látott rokonokat, vettünk grillázscukrot, picit felháborodva ("micsoda dolog, hogy még itt is árulnak!") és miközben szopogattuk a cukrot, azért annyira családias volt a hangulat (ez lehet, hogy mégiscsak túlzás, figyelembe véve, hogy a halottak napján történt). De én tényleg élveztem éveken keresztül. Fontos volt ez a nap.
Azután hat éve minden megváltozott. Gyökértelen lettem. Végzés és határozat született, a Hivatal dörgedelmes hangú levélben tájékoztatott, hogy semmi közöm most már hozzájuk, így akarták. Megértettem.
Én igazán nem vagyok híve annak, hogy a szülő a gyereke vállára pakolja a problémáit, ám mégis eléálltam és félszegen megkérdeztem:
  - Lenne kedved velem jönni, kettesben?
Ő (aprócska volt még) odafutott, átölelt és azt mondta:
  - Szívesen.
És azóta is jön velem minden alkalommal lelkesen, akármilyen hideg is az idő, vagy orkán erejű szél fúj, meghallgatja a történeteimet és néha, ha elcsuklik a hangom mesélés közben, megszorítja a kezem:
  - Ne sírj, no! - mintha ő lenne a felnőtt és én a gyerek.
És így lesz ez holnap is, felkerekedünk kettesben és megyünk egy kicsit múltat idézni, szigorúan csak egy temetőbe, ahol ott a sír, az övé, akinek olyan fontos voltam valaha. Lerakjuk a gondosan formált koszorúnkat, elmondunk egy imát a sírnál és ha hátranézünk majd láthatjuk a mécseseink lángját, ami beleolvad a többi piciny fénysugárba, az emlékezés lángjaiba. Különös nap ez nekem és nem csak azért, mert a születésnapom.

2011. október 27., csütörtök

Vendégségben

 Zsuzsival a lábasok között futottunk össze, a piacon.
  - Csigacsináló estéket tartunk, gyertek el, szeretettel várunk! - invitált bennünket.
Bármit is jelentsen ez a titokzatos meghívás, olyan kedvesen mosolygott hozzá, hogy elhatároztuk: ott leszünk. A helyszínen azután fény derült a titokra: a kiszombori Kiss Mária Hortensia Honismereti Kör egy újabb kezdeményezéséről van szó, csigatésztát fogunk készíteni, a hagyományok szerint, kézzel.
Zsuzsi mosolyogva és lelkesen elmesélte a "csiga-történelmet", amiben volt egy kis tarhonya is, mert (mint megtudtuk) mindkettőt csak itt Szeged környékén csinálták korábban az ú.n. tarhonyás asszonyok (tarhonyás kofák árultak a szegedi piacon), sőt: egyszer még tarhonyakongresszust is tartottak, a népszerűsítése végett. A csigát meg kalákában készítették az asszonyok a hosszú téli estéken, miközben beszélgettek, énekeltek. Így tettünk mi is, hófehér abrosszal leterített asztal mellé ültünk, előkerültek a gyúródeszkák, az apró fa szerkezetek.
  - Még édesanyámé volt - mutatta büszkén a csigacsináló készségét egy többszörös nagymama.
És ezzel nem volt egyedül, szerintem jól mutatja a rangját ennek az apróságnak, hogy  éveken, évtizedeken át őrizgették a háztartások, akkor is, ha már régen csak bolti csigát vásároltak, kényelemből.
Megtudtam, hogy fél kiló liszthez 5 tojás kell és semmi más, no jó, ha túl kemény lenne:
  - Mög köll szentölni égy kis vízzel.
És összegyúrni, pihentetni egy negyed órát, amíg kifényesedik. Azután addig nyújtani, amíg átlátszik alatta a gyúródeszka mintázata, majd derelyevágóval előbb csíkokra, majd kis cakkos szélű négyzetekre vágni, amit azután már csak meg kell pödörni a csigacsináló picike fával. És három napig szárítani. Öröm volt nézni, hallgatni ezeket az édesanyákat, nagymamákat, ahogy magyarázták, mutatták a számukra olyan természetes dolgokat. És volt ott fiatal lány is, gyönyörű, szabályos tésztagurigák peregtek ki a keze alól. És énekeltünk népdalokat, ahogy nagyanyáink is valamikor régen. Hangulatos este volt, olyan régiesen szép. Köszönjük Mária Hortensiások, hogy befogadtatok, köszönjük, Zsuzsi, hogy gondoltál ránk!

2011. október 25., kedd

Kék lesz, talán

( Íme, a követendő magatartás. Én meg itt jártatom...)
Meg lehet nyugodni: lesz nyakkendő. Mármint a ballagáson. Az ugyan még nem derült ki, hogy hogyan is lesz kiválasztva, mert szerinte azok a nyolcadikos gyerekek, akik képesek észben tartani az őket tanító tizenvalahány pedagógus névnapjának dátumát, majd azt megelőző napon bonbont vásárolni nekik és méltóképpen felköszönteni őket az osztály nevében, szóval ezen gyerekek tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy a cirka kétszáz méterrel arrébb lévő butik kirakatából kiválasszák a nekik megfelelő színű, mintájú kravátlit. ("Ebből káosz lesz!") És az is felmerült, hogy nem kell még megvásárolni ezeket, mert a gyerekek sokat nőnek. Tényleg, különösképpen kinövik a nyakkendőiket. És (bocs, nem tudom, hogy jutott idáig a diskurzus) teljesen felesleges márciusban fényképezkedni, elég lesz áprilisban is, mert ő tapasztalatból tudja, hogy  ilyenkor nagyon sokat változnak. Én meg tapasztalatból tudom, hogy vannak szülők (megkockáztatom: nagyszülők) akik prímán felismerik a gyereküket akár az óvodás képén is. De lehet, hogy ez nálunk genetika. És az osztálypénz-megtagadás ellen egyetlen jó módszer létezik: az osztályszámla. Ennek a megnyitásakor ugyanis azok, akik egy, esetleg két éve nem fizetnek, annyira elborzadnak önnön renitens magatartásuktól, hogy fejvesztve rohannak befizetni az elmaradásukat. És az is kiderült, hogy hiába próbál lila fejjel ordítozva vádaskodni valaki, ha mi többiek képesek vagyunk gondolkodni, érvelni és csak mélyen sajnálni tudjuk őt. És tényleg nagyon kulturált a mi szülői közösségünk, mert röhögni szigorúan csak akkor szoktak, ha hazatérve megosztják családjukkal a tapasztalataikat.
És előre elnézést kérek azoktól a gyerekektől (köztük a sajátomtól is), akik ma azért fognak büntető dolgozatot írni, vagy büntető felelésre hívatnak ki, mert a tanárnő sajátosan értelmezi a külön vélemény fogalmát.

2011. október 24., hétfő

Oltatni, vagy nem?

Én oltáspárti vagyok, vagyis annyira féltem a gyerekemet, hogy nem merem megkockáztatni, hogy megbetegedjen az én hibámból. És ha őt beoltatom, akkor etikai szempontból nekem is oda kell tartanom a karomat. Ez így fair. A gyermekorvosunk, nagyon kedves Doktornő, már a bejelentkezéskor elkülönít bennünket a betegektől, sőt a rendelőben tart oltóanyagot, így a Kamasz esetében simán lezajlik a dolog. Viszont. A felnőtt rendelésen ez úgy működik, hogy én beülök a köhögős, nyálkás betegek közé úgy röpke negyed órára, amíg észrevesz az amúgy segítőkész és rátermett asszisztens, majd rövid várakozás után megkapom a receptet, amivel már csak át kell mennem a patikába, ott ácsorogni picit az orvosi rendelőből hamarabb megszabaduló ám változatlanul krákogó, tüsszögő betegek között amíg sorra nem kerülök. Az oltóanyaggal a kezemben azután vissza kell mennem a rendelő baktérium/vírus-gazdag várójába, ott megvárni a beszólítást, miközben masszívan szuggerálom magam, hogy NEM fogok pont most itt megfertőződni, mert micsoda iróniája lenne ez a sorsnak, hogy ennyi macera után én legyek az influenza első áldozata szép kis városunkban. Miután behívnak már tényleg egy perc az egész, a fiatal, csinos Doktornő érti a dolgát: semmi fájdalom. Mielőtt kimennék veszek egy nagy levegőt, hogy lehetőleg ne kelljen beszippantanom valami bacit a váróban és az utcán öltözködöm (értsd: kabát, sál) a szakadó eső/hó ellenére. Eddig még bevált. És ezt minden évben eljátszom, bár egyre inkább rettegve, mert a nagy számok törvénye szerint ugye...

Kép innen: Google képkereső

2011. október 23., vasárnap

Történelem

 házi:  "Hasonlítsd össze Hitlert és Sztálint!"
  - Ki akarja felolvasni?
Első sorból egy kéz viharos gyorsasággal szökik a  magasba, a tanuló felpattan és már hadarja is:
  - Hitler gonoszságból gyilkolta az embereket, Sztálin meg jóindulatból.
Többen bólogatnak, lényeges különbség, ők is ezt írták. Végül is utánanéztek.
Az osztály mókamestere visítva felröhög:
  - Hát te írtad fel a gyakorikérdések.hu-ra? Én válaszoltam...

2011. október 21., péntek

"Száguldás, Porsche, szerelem..."

 Szépen sütött a nap, kerekeztem a bolt felé. Egyszer csak a semmiből mögöttem termett egy sötét luxusautó, centiméterekre tőlem elhúzott, miközben a leengedett ablakából szép ívben az ölembe pottyant egy égő cigarettacsikk. Megtorpantam.
Akkor most innen szépen megkérném a szuper terepjárókat gyártó cégek konstruktőreit (akik nyilván igen magas számban olvassák érdekfeszítő írásaimat), hogy ezentúl ugyan tervezzenek már ezekbe a kocsikba, amelyek szerintem már retinaszkennerrel is el vannak látva, egy közönséges kis hamutartót! Így talán a gyermekemnek, ha ilyen (autótlan) helyzetbe kerül, vagy csak egyszerűen környezetvédelmi szempontok miatt biciklivel akar eljutni valahová, nem kell majd villámgyorsan megállnia és idegesen söprögetnie a ruháját, hogy vajon nem kapott-e lángra valamije. És akkor már megérte.

2011. október 19., szerda

Tábla

 Biztos voltam benne, hogy mit akarok, el is mondtam neki világosan: narancssárga alapon fekete nyomtatott nagybetűket és egy balra mutató nyilat. Ezt külön kihangsúlyoztam, gondolván, hogy ez lesz a feladat buktatója.
  - Rendben, azonnal hozzálátok - mondta ő.
Néhány nap múlva beállított.
  - Kész van, megnézed? - kérdezte büszke elégedettséggel.
  - Hogyne.
Kibontott egy csomagot és tartalmát óvatosan a szőnyegre helyezte. "Sarki zöldséges" - hirdette a tábla.
  - Ez nem az enyém - jegyeztem meg, mint valami amatőr Sherlock. Ő visszacsomagolta féltő gondossággal, majd ugyanígy kicsomagolt egy másikat.
  - Ez piros - mondtam.
  - Igen, de amúgy jó? - alkudozott.
  - És semmi nyomtatott nagybetű - hiába no, ilyen príma megfigyelő vagyok.
  - Igen, de amúúgy jó?
Ekkor kezdtem érezni, hogy a bal szemem sarka picit rángatózik. Mi vaaan? Hogy a viharba lehet így elcsellózni egy egyszerű táblát?! Valami bojkott van talán a narancssárga festékre, vagy végérvényesen elvesztette a nagybetűs sablonját? Ő állt, a meg nem értett művész alázatával és nézett reménykedőn. És akkor megsajnáltam.
  - Amúgy jó - kifizettem, s ő boldogan elkerekezett.
Mert azért, mindennek ellenére, a nyíl mégiscsak balra mutatott.

2011. október 16., vasárnap

Hivatalos

 Útlevélre volt szükségünk. A Kamasz akkor még karonülő volt, illetve még az sem: csak úgy tudott ülni, ha támasztottuk a hátát. Lefényképeztettük hát apukája ölében, szélesen mosolygott, kivillantva egyetlen fogacskáját ("Hókuszpók" - szólongatta kedvesen a Papa), kitöltöttük a megfelelő nyomtatványt, majd irány a Hivatal! Rövidebb sorbanállás után bejutottunk, a Hölgy olvasott, megszemlélt, majd rámutatott:
  - Nincs aláírva.
És ebben tökéletesen igaza volt.
  - Hol írjam alá? - készségeskedett "Mr. Darcy".
  - Maga sehol, az igénylőnek kell - így a hivatalos.
  - Fél éves - mutattam rá, pedig a tény az előtte heverő papíron szereplő dátumból prímán kikövetkeztethető volt.
  - Mindegy, ez a szabály.
  - Én aláírhatom helyette? - kérdeztem.
  - Meg ne próbálja! Az okirat hamisítás lenne!!
Ezzel a gordiuszi-csomóval, irattal, fényképekkel, meg a gombócforma gyerekünkkel elhagytuk az épületet. Mi legyen? Ha megkérünk valakit, hogy írjon alá, az éppen olyan okirat hamisítás lesz, mintha magunk csinálnánk. Valahogy rákerült az a név. Visszavittük. A papírt, a képeket és a kisdedet. Hölgy olvasott, ellenőrzött, majd kérdőn ránk nézett.
  - Viharos gyorsasággal tanul a gyermek, a jövő héten óvodába íratjuk - mosolyogtam rá kedvesen.
Persze nem, csak elmentünk nyaralni.

2011. október 15., szombat

A városismereti verseny

az igazán jó dolog: térképpel a kézben fel kell keresni bizonyos pontokat az egyébként unalomig ismert városodban, meg kell válaszolni kérdéseket, időben visszaérni és már győztél is! Nálunk tuti biztos a dobogós hely, ugyanis egy másik rokonszenves családdal szoktunk mérkőzni váltakozó sikerrel a családi kategóriában. Egy korábbi alkalommal történt: háborús emlékhelyhez vezetett a térkép. Jó nagy felület rajta egy halom névvel. Kérdés: hány honvéd emlékét őrzi a II. világháborús emlékmű? Én (szervezőzseni, mint köztudott) nyomban kiadtam az utasítást: ki mettől meddig számolja a neveket. Először a Kamasz adta fel. Próbált valamit felhozni a mentségére, én azonban lehordtam:
  - Ha nem segítesz, legalább maradj csendben, számolok!
Ő odafordult "Mr. Darcyhoz", kicsit sutyorogtak, majd mindketten félreálltak.
  - Remek, köszi a segítséget.
Számoltam, számoltam, miközben szakadt az eső, én bőrig áztam még ernyő alatt is, mert fel-alá rohangáltam a hatalmas tábla előtt, ők meg kíváncsian figyeltek. ( 6+8+11+...) Néha megjelentek más versenyzők is, rápillantottak a táblára, feljegyeztek valamit és továbbálltak. Én az özönvízszerű esőnek tulajdonítottam érdektelenségüket, vagy a morc arckifejezésemnek (szegény áldozat vagyok, akit nem támogat a családja, mindegy, végigcsinálom!) számolni nem számolt senki az biztos. Egyszer csak feltűnt, hogy női nevek is vannak a honvédek között. Sőt, sok nő... Erre odarohantam a tábla elejéhez, amin ez állt:
"A II. világháborúban elesett 218 honvéd és a civil áldozatok emlékére, név szerint..."

/ Közérdekűnek egyáltalán nem nevezett közlemény: kommentet úgy tudsz írni, már ha akarnál, hogy rákattintasz a feliratra, a nyilacskák elkezdenek körözni, utána meg lejjebb kell görgetned és ott lesz a kommentbox, mert itt nem ugrik fel az ablak. Csak ha akarnál./

2011. október 14., péntek

Ez is

 egy reggeli történet. Kivágódott a fürdőszobaajtó.
  - "Mióta elrágták...!" - a Magna Cum Laude dalának sajátos interpretációja "Mr. Darcy" stílusában. A konyhában rálelt a Kamaszra.
  - Itt vagy Drágám! Hát szeretöl?! - bődült el, amint megpillantotta. Nincs szerencséje, a Kamasz elég sündisznószerű így hétköznap reggelente, vágott egy képet és becsapta a szobaajtót az orra előtt. Ő tétován szétnézett majd a keresésemre indult. Komolyan, mint egy óvodás. De annyira szeretnivaló.
A legérdekesebb párbeszéd innen a vidékünkről:
Atyafi1 áll a kapuban. Atyafi2 igyekszik a buszhoz.
  - Hát mész? (Esetleg: Ballagsz?) - így Atyafi1.
  - Mögyök. - Atyafi2. És ez a nap bármely órájában változatlan koreográfiával zajlik.
Én még ezt is szeretem. Öregszem, no.

2011. október 11., kedd

Váraztunk anno

 Amikor felbukkantam a sümegi vár kapujában könnyeket potyogtatva a röhögéstől, majd kisvártatva előlépett mögülem "Mr. Darcy" szintúgy, a korabeli ruhába öltözött személyzet igencsak ledöbbent. Egy fényes ruhás lovag azonnal odasietett:
  - Segíthetek?
  - Nem, nem, köszönöm, csak az emelkedő - próbálkoztam vinnyogva.
Összenéztek. Az emelkedő az egy dolog, hiszen ők is ezen járnak fel nap, mint nap, más út nincs. Csakhogy ők nem tudták, hogy én gömbölydedségem okán (7. hónap!) elakadtam félúton. Mr. D. megpróbált ugyan húzni a két karomnál fogva, de akkor kezdődött a tomboló röhögés és hamar belátta, hogy nem jutunk sehová. Így tehát mögém lépett, kinyújtott karjait a hátamnak feszítette és simán feltolt a várba a csukladozó röhögés ellenére. És azután én már hiába sóhajtoztam fennhangon az áhítattól, hogy "oh", meg "ah" különösen a vendéglátók füle hallatára, bizonyossá vált, hogy engem itt már senki nem tekint várúrnőnek jelen látogatásunk alkalmával.
Ilyen meredek volt nahát! Fotók innen: Google képkereső


2011. október 10., hétfő

Malacka

Lassan nyitotta ki a szemét, a redőny rései között halványan beszűrődtek a  napsugarak. Gyorsan lemászott a hatalmas ágyról, felkapta kis köntösét (nagyon ki tud hűlni reggelre a szoba), papucsot húzott (bár jobban szeretett mezítláb végigtrappolni a gangon, de az csak nyáron volt szabad) és a konyhaajtóhoz futott, az alsó ablakszemet már felérte ha kicsit pipiskedett, bekukkantott remélve, hogy a megszokott látvány fogadja majd: Tata, orrán csontkeretes szemüvegével fonott székében üldögélve böngészi a Szabad Földet, míg Mama a tűzhelyen lévő kakaót vigyázza: le ne égjen. Az asztal meg van terítve hármójuknak reggelihez. Ám ezen a reggelen minden másképp volt. A konyhában asszonyok sürögtek, ebédre való hús sült finoman illatozva, mindenki nevetgélt és megpróbált egyszerre beszélni. Mi történik itt? Eszébe jutott, hogy tegnap valami disznóölést emlegettek és hogy le kell hozni a nagy vájlingot a padlásról. De mivel ő egy kukkot sem értett ezekből, teljesen kiment a fejéből a dolog. Akkor hát ez történik most? Micsoda izgalom! Már az is jó, hogy mindenki itt van és teljes egyetértésben teszi a dolgát.
  - Felébredtél? - kérdezte Mama - Menj csak vissza, hozok langyos vizet a mosdáshoz!
És hozta is kis lavórban a finom meleg vizet, a pöttyös fogmosópohárral együtt. A kislány megmosdott, felöltözött, megfésülködött és elégedetten szemlélte göndör barna fürtjeit a talpig érő tükörben:
  - Tisztára, mintha Anyuka csinálta volna! Na jó, majdnem.
Azzal szaladt megnézni milyen kalandok várnak még rá a mai napon.  
                                                                                                              folyt.köv.

2011. október 9., vasárnap

Zene

Leült a kamasz rózsaszín szintetizátorához és átszellemülten nyomkodta a billentyűket. Gyanakodni kezdtem és odaléptem mellé. Mire ő égnek lökte mindkét karját, Tigrisesen elvigyorodott és felkurjantott:
  - Nézd, nekem kéz nélkül is megy!
És szállt tovább a dallam, a Für Elise hangjai betöltötték a szobát...

2011. október 8., szombat

Idő

 Ordítottam vele:
  - Elkéstünk, mindjárt vége!
Pedig örülnöm kellett volna, hogy elhozott, az együtt töltött időnek, meg annak, hogy ott is végig fogta a kezemet. Rám mosolygott félszegen:
  - Látod, ideértünk.
Én dühösen:
  - Öt perc múlva vége!
  - De ideértünk, nem?
És láttam a szemén: ha tehetné visszaforgatná az időt legalább egy fél órával, hogy örüljek. Én meg itt morgok vele, én nem tudom nagylelkűen nekiadni azt a félórát?! Rámosolyogtam.

2011. október 6., csütörtök

Táj - szó

 Beléptünk a kisboltba.
  - Mi a gyerökkel mögyünk ásványvízért, té mög addig vögyél kenyeret! - instruáltam "Mr. Darcyt".
Mert be kell vallanom, mi egymás között, bárhol is vagyunk, előszeretettel használjuk a tájszólásunkat.
A dunántúli kislány majdnem kiesett a pénztárgép mögül.
  - Maguk nem idevalósiak? - kérdezte tétován.
  - Nem, alföldiek vagyunk - feleltem.
  - De azért tudnak úgy... rendesen is beszélni, ugye?
  - Hogyne - nyugtattam meg - éppen azt mondtam a férjemnek, hogy amíg én a legifjabb sarjunkkal beszerzem az ásványvizet, addig ő vételezzen kenyeret.
És máris vidáman csilingelt a pénztárgép. Most tényleg bunkónak nézünk ki tájszólással??

2011. október 5., szerda

Dráma

 A záram túszul ejtette a biciklimet. Én mit sem sejtve összekulcsoltam őket, majd beugrottam egy bálásba, csak induláskor derült ki a túszhelyzet. Első próbálkozásként egy közeli autószerelő-ismerőst kértem fel a problémamegoldásra. Ő hozta is a csodaszert (VD40 a neve), befújta, próbálta kulccsal, de semmi. Köszönöm. A következő választásom BiciklisTibi volt. Haladéktalanul elé tártam a problémát, miszerint
a./ vagy egy új zárra van szükségem, amennyiben leamputálják a rokkantat a kerékpáromról
b./ vagy egy új bicajra, mert ha én közterületen hagyom őrizetlenül éjszakára az enyémet, tutira ellopják. Mire ő lelkesen közölte, hogy hagyjuk is ezt a piti zár-problémát, ellenben erre megtekinthetem a legújabb modelleket! Én némileg csökkentve a lelkesedését egy szakembert kértem magam mellé, akivel (zsebében ott figyelt a VD40) megközelítettük az összezártakat. Ő fújt (valami szintetikus csoda lehet, hogy a férfiemberek mindent ezzel próbálnak megjavítani), megpróbálta kulccsal: a helyzet változatlan. Na, innentől felgyorsultak az események: telefon, megérkezett a másik szakember, a flex, én bekönyörögtem a hosszabbító végét a bolti konnektorba és már kész is volt, suhanhattam velük vissza új zárat venni. Köszönöm, srácok! A többszöri pánikrohamot leszámítva azért valljuk be: jó oldala is volt a dolognak - a bálásban vásárolt isteni rózsás anyagot a hónom alá szorítva többször is megsétáltathattam a főtéren a szélrózsa minden irányába.

2011. október 4., kedd

Blogbarátok

 Amikor kicsi voltam tudtam, hogy orvos leszek és meggyógyítom a Nagymamámat. Ugyanakkor tanító  is, mert imádom a gyerekeket. De legeslegbiztosabb az volt, hogy a három barátnőmmel örökre barátok maradunk. A legjobbak. Most nem szeretnék leltárt csinálni az életemről (fenyegetésképpen: újévre tartogatom...), ám ezek közül sajnos egy sem teljesült. Vannak azonban új barátaim, köszönet értük, és legújabbak is innen a virtuális térből (most ölelgetős és puszidobálós szmájlikat kéne elővarázsolnom - azért ennyire mégse múljuk alul magunkat! - meg nem is találom a bandát). Mivel az új blogformátum nem teszi lehetővé, hogy oldalsávra kitegyem a számomra kedves blogok listáját, ezért itt szeretném felsorolni a barát-blogokat, amíg megoldás nem találtatik a főoldalon való szerepeltetésre. (A sorrend az ismeretség időrendjét tükrözi, kéretik nem megsértődni! Köszönöm.)
                                                       Limara péksége
                                                       Macus új világa
                                                       Marcell-Vencel blogja
                                                       Gasztro Kibic?
                                                       Verdenbelle
                                                       Renée naplója
                                                       De jó főzni!
                                                       Jutka
                                                       Bisztró az álmom szélén
                                                       Edit foltműhelye
                                                       Újságíró és Világvége esetei
                                                       Eldugott zugblog
                                                       Patrícia kreatív világa
                                                       Egyiptom ékszerei
                                                       Babóca és Bogyó
                                                       Vera
                                                       Andicsek körül a világ
                                                       Élet a diliházban
                                                       Tűzpadka
                                                       Vidékek legbelül

És őt csak nézegetem, mert gyönyörű hófehér dolgai vannak: Stipje.
Szóval gyerekkoromban semmi ilyesmit nem terveztem, most mégis ez a valóság, az életem, megáll az ész!                                                      
                                                      

2011. október 3., hétfő

Sietve

 Ugye ismered azt a szituációt, amikor beszűrődik a kapunyitás hangja, s a szívélyes üdvözlések után a vendégek elindulnak befelé, miközben Te ott állsz pánikban, mert szalad az egész lakás. Villámgyorsan behánysz mindent valami másba, bármibe, ami kézre esik. Egy a fontos: ne legyen szem előtt. Pont így jártam a minap (megjegyzem ebben a mai telefonos világban direkt kicseszés valakihez "csak úgy" beesni.) A cipők a kamrában landoltak, a szín szerint szétválogatott mosnivaló remekül befért az ágyneműtartóba (persze, a szétválogatásnak annyi), a konyhánál óriási szerencsém volt: szép igényesen összefogtam a terítő sarkait és zsupsz be a gardróbba. Azt a pár apróságot ami még kimaradt, no, azt meg nem tudom mondani, hogy mibe tuszkoltam bele. "Mr. Darcy" csak rezignáltan sóhajtott erre:     
  - Hetekig kereshetjük...
Nem értem miért nem a telefonok voltak szerteszéjjel? Azokat mennyire könnyű lenne megtalálni! Igazságtalan az élet.

2011. október 1., szombat

Kis fekete

 Egy sportos fiatal lány kért tőlem táskát. Az elvárás az volt, hogy kicsi legyen: ő csak a kulcsát, mobilját hordozza benne. Hosszas válogatás után a fekete farmer anyagnál kötöttünk ki. Végül, hogy egy kicsit díszesebb legyen szalaghímzés került rá, amit kimondottan imádok.
/Elnézéseteket kérem: lesz saját bloglista és kommentbox is, technikailag még nem tudom megoldani. Addig csak szerénytelenség nélkül hiszem, hogy tetszik amit csinálok. Ha beleszólnál: www.medoraotthona.gmail.com/
P.s.:Nekem már működik a kommentbox!