2011. október 24., hétfő

Oltatni, vagy nem?

Én oltáspárti vagyok, vagyis annyira féltem a gyerekemet, hogy nem merem megkockáztatni, hogy megbetegedjen az én hibámból. És ha őt beoltatom, akkor etikai szempontból nekem is oda kell tartanom a karomat. Ez így fair. A gyermekorvosunk, nagyon kedves Doktornő, már a bejelentkezéskor elkülönít bennünket a betegektől, sőt a rendelőben tart oltóanyagot, így a Kamasz esetében simán lezajlik a dolog. Viszont. A felnőtt rendelésen ez úgy működik, hogy én beülök a köhögős, nyálkás betegek közé úgy röpke negyed órára, amíg észrevesz az amúgy segítőkész és rátermett asszisztens, majd rövid várakozás után megkapom a receptet, amivel már csak át kell mennem a patikába, ott ácsorogni picit az orvosi rendelőből hamarabb megszabaduló ám változatlanul krákogó, tüsszögő betegek között amíg sorra nem kerülök. Az oltóanyaggal a kezemben azután vissza kell mennem a rendelő baktérium/vírus-gazdag várójába, ott megvárni a beszólítást, miközben masszívan szuggerálom magam, hogy NEM fogok pont most itt megfertőződni, mert micsoda iróniája lenne ez a sorsnak, hogy ennyi macera után én legyek az influenza első áldozata szép kis városunkban. Miután behívnak már tényleg egy perc az egész, a fiatal, csinos Doktornő érti a dolgát: semmi fájdalom. Mielőtt kimennék veszek egy nagy levegőt, hogy lehetőleg ne kelljen beszippantanom valami bacit a váróban és az utcán öltözködöm (értsd: kabát, sál) a szakadó eső/hó ellenére. Eddig még bevált. És ezt minden évben eljátszom, bár egyre inkább rettegve, mert a nagy számok törvénye szerint ugye...

Kép innen: Google képkereső

1 megjegyzés:

Patrícia írta...

:)))) Ez a mi rendelőnkben is így megy:)