2011. november 26., szombat

Akkor ki főz?

 Történt egyszer, hogy kies városunkba látogatott az aktuális miniszterelnök átadni/megnyitni (a történet szempontjából érdektelen). Épp piacos nap volt, s mi buzgón vadásztunk rebarbarára/csicsókára/valamire, mint mindig. Ekkor megütötte a fülemet (miközben vettem két szép állású paszternákot) gasztroblogger barátnőim csicsergése, miszerint Gordon hozzánk látogat. Az agyam rögtön összerakta az információmorzsákat és földrajzi, nyelvi korlátokra fittyet hányva már láttam is magam előtt amint a főtér kellős közepén áll a látványkonyha és Gordon ordítva dirigálja városunk elöljáróit:
  - Képviselőkém, mi van azzal a kakashallal??!
  - Vendéglőském, ez neked félig átsült, b..sszus?!
Rögtön eldöntöttem: ezt nem hagyhatom ki és főleg, hogy tömegeket fogok erre toborozni! Lelkesen mondogattam is mindenkinek, hogy Gordon RAMSAY jön a konyhájával ezt mindenkinek látnia kell! Nos. A barátaim rendesek, senki nem hülyézett, csak néztek furán. Hanem amikor rájöttem! Elsőre az ugrott be, hogy a piacot ebben a városban soha többé nem látogathatom. Utána megfogadtam, hogy keresek egy mohos fát és elkövetkező éveimet annak odvában fogom eltölteni és lehet, hogy szakállt is növesztek, de beszélni tutira nem fogok többé senkivel.

2011. november 24., csütörtök

Pasik

 Amikor belépett és rámutatott arra, amire a barátnőim visszafogott lelkesedéssel ennyit szoktak mondani legalább: "de jó!", szóval rámutatott és megkérdezte:
  - Mi ez? - majd "Mr. Darcyval" kórusban közölte: "porfogó", én még nem akartam bántani, nem vagyok sértődős ugyanis. (Mr.D. rosszindulatú megjegyzését, miszerint: "de!", kéretik figyelmen kívül hagyni, elvégre a blogszerző költői szabadsága olyan jó színben tüntetni fel önnön magát, amilyenben csak jólesik!) Ám amikor lelkesen tárgyalni kezdték, hogy melyik csajnak mekkora melle van a húsz évvel ezelőtti állapothoz képest, na, ekkor kezdtem el őket kihajigálni a lakásból.

Egy újabb...

 Kicsit elmaradtam. Voltak történetek - tanulságokkal - nem tudom megírni. Inkább a jót: Jutka megelégelte végre, hogy lassan a csajklub összes tagja megtanul horgolni, egyedül én nem, aki hónapok óta odavagyok a horgolt virágokért és meghívott az otthonába. Hideg, fagyos reggel volt, ám náluk már barátságosan ropogtak a fahasábok a hatalmas kandallóban és gyönyörködhettünk volna a tűz látványában, ha nem arra koncentráltam volna mániásan, hogy "ráhajt-átdug-visszahúz-visszahúz", ami nálam az egy ráhajtásos pálca kódolva. Köszönöm, Jutka, a türelmedet, a segítségedet, sikerült végre: horgoltam egy virágot. Másnap még egyet. És még egyet. Próbálgatom a fonalakat, különböző textúrákat cserélgetek, különféle virágok készülnek. "Mr. Darcy" rezignáltan megjegyezte:
  - Te jó ég, egy újabb hobbi!
Mert ugyanakkor varrok is szenvedélyesen, táskát, huzatfogót az ablakba, díszpárnát, kispárnát, Tilda-angyalokat ("eeez meg minek??!) karácsonyi díszeket, kopogtatókat, adventi koszorúkat kötök és persze horgolok virágokat ("mit kezdünk ennyi virággal??!). És  még van néhány dolog, mert valahogy úgy vagyok vele, ha van még tennivalóm, akkor nem vagyok felesleges és semmiképp sem fogom magam értéktelennek érezni (...). És különben is, nemsokára karácsony, amit kimondottan imádok.

2011. november 20., vasárnap

Kis szürke életek (3. rész)


  A kislány álmosan pislogott ki a nagy párnák közül.
  - Hát felébredtél, te hétalvó - az apró öregasszony megpuszilta és már vitte is a másik szobába, ahol mosdóvíz, tiszta ruha várta őket. Ő rögtön látta, hogy valami különleges nap ez a mai: nem ám olyan mackónadrágos, hétköznapi, hanem rakottszoknyás, lakkoscipős. Hamarosan megjött Anyuka, magas, karcsú alak, gyönyörű frizurával és Apuka, huncutul rámosolygott, felkapta, meghintáztatta a levegőben, míg a kislány gyöngyözve kacagott. Végül, amikor minden készen állt, az ünnepelt is levette maga elől a kötőjét, lesimította sötétkék szoknyáját, a kislány kezébe szépen megkötött csokrot adtak, ő kiállt középre és csilingelő gyerekhangján már mondta is a köszöntőt:
  - Kis ibolya az erdőben nyílik már, alig látszik ki a földből, de illata messze száll. Én is ilyen kicsiny vagyok, csak a hangom szárnyaló...
Alig várta, hogy vége legyen, belevetette magát Mamácska szappanillatú ölelésébe. És került sütemény is, torta, a tetején szépen körben váltakoztak a citrom és a narancs színű zselécukorkák, a felnőttek kávéztak, később Apuka megkérdezte:
  - Jössz velünk haza?
Ő riadtan Mamácska háta mögé szaladt, hogyisne, most jön a nap legjobb része!
  - Akkor nem - nevettek a szülők és a kapu becsukódott mögöttük. Gyorsan összepakoltak, a tisztára törölt asztalra kikerültek a dominótéglácskák. Ezt mindketten nagyon szerették, órákat töltöttek játékkal: kártyáztak, mesét olvastak. Mikor a sok izgalomtól kifáradni látszott, a kis öregasszony átöltöztette, puha takaróval betakarta. A gyerek szemei fáradtam lecsukódtak, halványan még mindig érezte azt a finom szappanillatot, ami számára évekig Mamácskát fogja jelenteni csöpp kis életében.

2011. november 18., péntek

Igaz barát az, aki alaposan ismer téged, de ennek ellenére szeret

 Szerencsére nálunk jó fej lomisok árulnak. Van ugyan egy sértődős ( "miii, ennyiért akarja, hát mit gondol hol van??!" - mondjuk piacon...) ám őt igyekszem elkerülni. Nagy élvezettel indultunk hát lomizni hármasban, miután megölelgettük egymást és elmeséltük mi minden jó történt velünk a legutóbbi találkozásunk óta.
Hamarosan rátaláltam egy hóbortos Mikulásra. Kérdeztem:
  - Mennyi?
  - Kétszázötven.
Enyhe felháborodással a hangomban rámutattam a példátlan ellentmondásra, miszerint ha a barátnőm által kidurizott és nyilván kincsértékű kerámiatartóra, ami akkora volt, mint egy jól megtermett cipős doboz 800,- forintot mondott, akkor ez a mütyür nem kerülhet 250,-be. Erre a srác:
  - De ennek most van a szezonja.
Mire Kedvesmosolyú halkan megszólalt:
  - Te, ennek akkora füle van, szerintem ez nyúl.
Kérdeztem újra a srácot:
  - Mibe kerül ez a nyúl?
Ő elmosolyodott és közölte, hogy kétszáz, elvégre rögtön itt a húsvét.
Aztán százötvenért megvettem. Nem megmondtam, hogy jó fej?

2011. november 17., csütörtök

A szemetet összehordja a szél...

 Dorothyék beléptek az ócska pajtába. Már elég sokan voltak benn, ők mosolyogva köszöntek erre-arra, miközben ülőhelyet kerestek maguknak. A kisváros szépen kitett magáért, ki tudja miért olyanok is megjelentek, akik egyébként szinte sosem mutatkoznak városi rendezvényen. Talán mert most maguk dönthetnek valamiről? A zömök, pocakos Elöljáró néhányszor megkopogtatta asztalát kis fakalapácsával, mire mindenki elcsendesedett.
  - Üdvözlöm önöket, mint tudják, azért gyűltünk itt ma össze, mert a városunk rendelt egy angyalszobrot, arról kéne dönteni, hogy hova állítsuk fel és milyen alkalommal?
Egy kéz tétován felemelkedett.
  - Állítsuk a vásártérre, ott mindenki megfordul!
  - A templom elé!
  - A drogériához, ott úgyis kiszélesedik az út, szépen látszódna!
  - Emberek, nincs is szobor! Látta már egyáltalán valaki? - kiáltott fel egy hisztérikus hang.
A síri csendben megszólalt egy higgadt bariton:
  - Dehogy nincs, a garázsomban őrzöm addig, amíg felállítják.
  - De nincs, én is láttam: a művész zsebrevágta a pénzt és meglépett! - csatlakozott a hisztérikushoz kebelbarátja. Az emberek döbbenten néztek. Nem tudták mi történik.
  - Mi a csoda van ezekkel? Nem értik: ott van a szobor! - gondolta magában a férfi.
  - Nincs szobor, a művész lelépett a pénzzel - sietett kijelenteni Elöljáró - a gyűlést berekesztem. Ismét koppantott a kalapácsával. És hárman cinkosan összemosolyogtak: a tervük bevált. Szép lassan elszivárgott a tömeg. Hitték is, nem is, az emberek nem szeretnek vitába szállni.
Eközben az angyal ott állt hófehéren, gyönyörű arcán az eljövendő szép napok reménysége és elmélyülten nézte a garázs apró ablakán beszivárgó napsugarakban táncoló porszemeket.

2011. november 15., kedd

Nem volt...

 Kamasszal megáldott szülő lévén bizony futok néha tiszteletköröket. Így történt, hogy egyszer csak az XXpláza harmadik emeletén találtam magam, csak néztem elkerekedett szemmel és számoltam a nullákat. Picit kellett volna, hogy lelkesítsen: "Mr. Darcy" olyan fejet vágott! Ám mégsem, csak róttuk csendes monotóniával a köröket, sodródtunk a tömeggel és irtóra utáltuk, viszont igyekeztünk palástolni, mert a gyermeknek ugye kellenek az élmények, de nem megy egyedül a világért sem. Valahányadik körben a hátam mögül megszólalt egy fiatal hang:
  - Nem lenne kedve egy szép... - idáig jutott a mondatban, amikor is sikerült elém kerülnie, rám pillantott, ám győzött a marketing vastörvénye és befejezte a kérdést - sminkhez?
Én ránéztem, kapott egy fáradt mosolyt és maradtunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb, ha ezt a kérdést nem feszegetjük. De határozottan kedves volt.

2011. november 14., hétfő

Szóltam a Kamasznak

 hogy most már végleg hagyja abba ezt a   hülye növés-dolgot, mert pillanatok alatt felnőtt lesz, én meg itt állok hamarosan szeretni/ölelgetni/játszani és mulattatni való gyerek híján egyedül. És nem lesz kivel megvitassam a matekot, a kovalens kötést és a kényszermunka-tábort, ahol szegény Nagyapa... És végképp nem tudom kinek fogom citálni, hogy "ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón..." És kérlek ne mondjátok, hogy telik az idő meg ilyenek, én tudom, hogy veszettül ki van csellózva velem.

2011. november 9., szerda

"Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak."/J.Lennon/

 Az első gyermekünket vártuk és javában töprengtünk a nevén. Apósom erősen ragaszkodott a János-Károly variációhoz, mondván: ha a spanyol királynak megfelel, nekünk ugyan mi kifogásunk lehet ellene. (És ugye, az egyenesági leszármazásunk e főúri családtól köztudott.) Meg ily módon tiszteleghetünk is apáink előtt, akik ezeket a neveket viselik. Így lett a mi szöszke kisfiunk Tamás. Nem is telt sokáig a családi album. A sorszámilag harmadik gyermeknél szintén előjött a dilemma (csak el kell nevezni azt a kölköt valahogy!). Fiú esetén adott volt az András ("Mr. Darcy" felmenője és mint tudjuk a hagyomány... Ez valami hülye macsó dolog lehet, hogy a név továbbvitele, mert ha mondjuk Rákóczi lenne, vagy Kossuth, azt megérteném, de így?) bár én titokban megszavaztam egy Rolf-ot is és eldöntöttem, hogy így fogom szólítani ( utólag elhatárolódom az akkori lázadó önmagamtól!). Azért mindketten inkább lánykát vártunk, a nevét szinte napok alatt meg/kitaláltuk, amikor valaki megjegyezte, hogy túl rövid. Na püff, kezdhettük megint... A rokonságunkban vagy gyönyörű régi (határozottan divatjamúlt), vagy különleges régi (ami azután minden formában visszaköszön más családtagoknál) nevek találhatók, ezeket első körben kizártuk. Azután találtunk végre egy dédit, az ő nevének holland változata  jó összecsengett a korábban kiválasztottal, ennél maradtunk tehát. Végtére is a hagyomány, az hagyomány.

2011. november 7., hétfő

Váratlanul

 toppant elém a multiban. Nos, ha én elmélyülten számolgatom, hogy a nyolcvirágos krizantém hány koszorúra lesz elég, akkor kicsi a valószínűsége, hogy rögtön be tudok azonosítani egy nem túl gyakran látott arcot. Ami ugye kínos mosolyt eredményez a részemről, viharos hellókat, melyekkel kifogástalanul tudom húzni az időt, amíg kikristályosodik a személyazonosság. Ha nem, mint ez esetben is, akkor viszont kénytelen vagyok improvizálni, felvetek valami aktuális témát, most éppen a farmerok mellett ácsorogtunk, én széles mozdulattal rájuk mutattam:
  - Most mondd meg, ki vesz ilyen ronda nadrágot?!
Ekkor lejjebb siklott a tekintetem és megpillantottam a kezében négy darabot az említettek közül.
  - Persze van akinek minden jól áll... - próbáltam menteni a menthetőt, de láttam a szemén, hogy nem  túl feldobott a dicsérettől, miszerint egy mosogatórongy is prímán illik rá. Nincs mese, a távozás hímes mezejére kell lépni:
  - Ne haragudj, vége a hegedűórának, a gyerek vár...
Biztos vagyok benne, hogy legközelebb inkább elfordul, ha közeledni lát, mosolyoghatok bármilyen szépen.

2011. november 6., vasárnap

Csajklub

Ezek a szépségek Világvégéről érkeztek. Sok szeretettel.

Tizenketten voltunk. Tizenegy székre. Szegény Timi az asztalon volt kénytelen kucorogni, de tette mindezt olyan eleganciával mint egy címlapmodell, vártam is, hogy hirtelen berontanak valami nívósabb magazintól és körbekattogják a gépeikkel. De nem jöttek. Mi meg beszélgettünk, nevettünk sokat, elterveztük, hogy sütünk (jótékony célra), felemlegettük a svéd és olasz nagymamáinkat, akik ránk hagyományozták a régi családi receptjeiket (Macus, azért az a thai-nagymama tiszta kiszúrás volt velem!), karácsonyi ajándékozásra sorsoltunk és eldöntöttük, hogy egylet/szövetség vagy valami ilyen leszünk és ha kapunk pályázati pénzt feltétlen veszünk még egy pár széket és akkor mindenki le tud majd ülni. Pompás dolog az egylet! Finom süteményeket ettünk, egy kedves kislány gyönyörű kendőt kapott, megtudtam, hogy van szilva- és málnabor, receptek cseréltek gazdát, valaki megtanult virágot horgolni (miért nem én?! már egy éve tervezem). Megint eltöltöttünk együtt egy klassz délutánt, jó volt veletek, csajok!

2011. november 5., szombat

Ettünk, máshol

 Valami hihetetlen módon szeretem a kínai kaját. Jó, a gasztrománok fanyaloghatnak, hogy nem is igazi, meg köszönő viszonyban sincsen az ottani étellel, én sajnos nem jártam/ettem még abban a csodálatos országban. Egyetlen konkrét élményem még valamikor jó sok évvel ezelőttről származik, amikor is vacsorameghívást kaptam egy nívós pesti étterembe. Biztosan ettünk is, biztosan finom volt, én azonban világosan arra emlékszem, hogy forgatható volt az asztal közepe és vacsora után valami eszméletlenül jó illatú puha meleg kendőt kaptunk kéztörlésre. Na most mondjátok meg: érdemes nekem főzni??! Szóval az igényeim nem túl magasak, tökéletesen megelégszem azzal, hogy egy mosolygós kínainak látszó arc megkérdezze:
  - Ezt kérel? - én meg rábökök az üveg túloldalán lévő dolgokra, hogy ebből, ebből és ebből legyen szíves. Ő belelapátolja egy műanyag pikszisbe, veszek hozzá műanyag villát, kést és már vihetem is az  asztalomhoz az illatos zöldséges tésztámat azokkal a cuki kis bundás falatkákkal. Semmi több.
Így is ünnepnek, na jó: különleges eseménynek számít, ha kínait eszünk. (Tudom, nem kínait, hanem kínai ételt, micsoda különbség(!) és kéretik nem megharagudni a blogolvasó kínai tömegeknek!) A történetre visszatérve (sose lesz vége!) "Mr. Darcy" épp egy olyan városba tartott, ahol ott trónol a multiban az én kedvenc üvegpultom a sok-sok finomsággal, így meghívott: tartsak vele. Nem számított a kölcsönkocsi szűkössége, szaga, rádiótlansága, én voltam az első, aki befészkelte magát. Mondjuk amikor megálltunk is én pattantam ki elsőnek kutatván a "Just married" feliratot a kocsin, mert az olyan hangokat adott ki, mintha konzervdobozok ÉS a komplett esküvői ekcájg is utána lenne kötve. Innentől már a fohászkodás is lekötött. Na, végre odaértünk, besiettünk és... semmi. A nagy semmi. Valami hülye átépítésre hivatkoztak, mi meg álltunk ledöbbenve.
  - Nem baj - lelkesítettem Mr.D.-t - elég nagy ez a város, csak van benne egy másik kínai étkezde.
Azzal becsörömpöltünk a központba, leparkoltunk és elindultunk sétálni. Hamarosan megpillantottuk a táblát és reménykedni kezdtünk. Mondjuk éppen, hogy gyanakodni kellett volna egy ilyen elnevezés miatt (le akartam írni, mondván, úgysem ismeri senki, rákerestem a Google-ban és azonnal kidobta címmel, telefonszámmal együtt (valaki négy csillagot adott neki?! nem is értem), így kénytelen vagyok az anonimitás mellett maradni). Beléptünk, pici hely pici asztalokkal, azonban semmi üvegvitrin csábító tésztákkal és falatkákkal, semmi kedvesen mosolygó keleti arc, egyszerűen csak egy papírról rendeltünk egy teljesen szőke, csinos hölgytől, akinek vendéglátós múltjáról csak az árulkodott ahogy a végén egy levegővel elhadarta:
  - Csípősigennemkicsit?
Ekkor megjelent Ő, főiskolás lehetett, fiatalnak látszott és tagadhatatlanul külföldinek. Nem mosolygott, talán az amerikai foci-meccset nézte a tévében és picit durcás volt, amiért miattunk abba kellett hagynia, meggyújtotta a gázt, félméteres lángoszlop emelkedett, ő sütött valamit egy rövid ideig, majd visszament focit nézni. A szőke kiszólt, hogy kész, Mr.D. pedig elhozta. Én meg csak néztem. Tényleg nagyon pici volt a hely, nem mertem felnevetni, meg a konyhából is érdeklődve figyeltek ketten, így a visszafojtott röhögéstől könnyes szemmel próbáltam néhány evést imitáló mozdulatot tenni, mondhatom kevés sikerrel. Utána a jól bevált köhögés-orrfújás zsebkendő mögötti csendes vihogás taktikáját választottam, igyekezvén elkerülni, hogy még egyszer Mr.D. tányérjára pillantsak, amin ott tornyosult az étele, tisztára mint a Jurassic Parkban az a hatalmas kupac dinószar, esküszöm még gőzölgött is. És fekete volt. Tényleg nem szeretnék megbántani senki, különösen a remekül főző kínai vendéglősöket: én még se előtte, se utána ilyet nem láttam. Sírdogálva adtuk vissza a tányérokat, nem sokat pusztítottunk, ám amikor megjelent a készséges szakács és megkérdezte, hogy becsomagolják-e, menekülőre fogtuk a dolgot. És csak az utcán tettük hozzá, hogy "Isten ments!".

Csak a kontraszt kedvéért:
Ezt szoktuk kapni másutt, nagyon bírom.
Ezt kapta ő, mivel rizzsel kérte. Az enyém tutira ilyen volt tésztával.

2011. november 3., csütörtök

Lesajnál

 A kinti macskáink eléggé rátermettek. Naponta egyszer kapnak tőlünk ételt, egyéb szükségleteiket a körülöttünk lévő flórából és faunából pótolják. De van egy zöldségnevű macskánk, annak olyan nézése van... "Mr. Darcy" csak "Fényestekintetűnek" - nevezi. Szóval a teljes lenézés és tökéletes életuntság tükröződik benne. Előző életében kolduló barát lehetett, már látom, ahogy szőrcsuhában járja az utcákat, kis tálkáját az emberek elé tartja, koppannak az aprók, mert aki csak rápillant, tudja, hogy a biztos éhhaláltól menti meg az adomány. Zöldségnevűnek egyébként hihetetlen képessége van arra, hogy kiszagolja a hazatérésünk idejét, ilyenkor már ott ül a kerítés tövében, mi szélesre tárjuk a kaput, demonstratíve besorjázunk előtte, majd hangosan hívogatva próbáljuk hazatérésre bírni Őfehérségét. Néha megesik rajtunk a szíve, ilyenkor méltóságteljesen bevonul, még a kutya is alázatosan követi. Ám ha csökönyös ("nem és nem megyek be") akkor kénytelenek vagyunk szatyormód a hónunk alá csapni és befuvarozni.
Halat pucoltam a minap, ő ott trónolt a tál mellett, egyébként nagyon megbízható: elő nem fordulhat, hogy elcsenjen egyet is a mienkből, csak azt eszi, amit a tálkájába kap. Most elfordultam egy percre és egy hófehér villanásra lettem figyelmes. Zöldségnevű telerakta a pocakját, gondolta elérkezett a vadászat ideje és szélsebesen lecsapott... a szivacsra.
  - Nem lehetsz ennyire lüke, a macskák nem esznek szivacsot - korholtam és visszaszereztem tőle a házimunka legvacakabb darabját.
Ő rám emelte a félig lehunyt pillájú tekintetét, majd magasra emelt farokkal elparádézott. Nehéz dolog aszkéta-macskának lenni.

2011. november 1., kedd

Álom

 Amikor az Álmok háza  /Foster's Home for Imaginary Friends/ egyik jelenetében Bloo és Mac futva menekülnek az üldözőik elől,  Mac megkérdezi:
  - Kik ezek?
Mire Bloo:
  - Nem tudom, de nagyon hajtanak RÁD!
Szóval szeretném én így látni a dolgokat.

/Kép innen: Google képkereső/