2011. november 5., szombat

Ettünk, máshol

 Valami hihetetlen módon szeretem a kínai kaját. Jó, a gasztrománok fanyaloghatnak, hogy nem is igazi, meg köszönő viszonyban sincsen az ottani étellel, én sajnos nem jártam/ettem még abban a csodálatos országban. Egyetlen konkrét élményem még valamikor jó sok évvel ezelőttről származik, amikor is vacsorameghívást kaptam egy nívós pesti étterembe. Biztosan ettünk is, biztosan finom volt, én azonban világosan arra emlékszem, hogy forgatható volt az asztal közepe és vacsora után valami eszméletlenül jó illatú puha meleg kendőt kaptunk kéztörlésre. Na most mondjátok meg: érdemes nekem főzni??! Szóval az igényeim nem túl magasak, tökéletesen megelégszem azzal, hogy egy mosolygós kínainak látszó arc megkérdezze:
  - Ezt kérel? - én meg rábökök az üveg túloldalán lévő dolgokra, hogy ebből, ebből és ebből legyen szíves. Ő belelapátolja egy műanyag pikszisbe, veszek hozzá műanyag villát, kést és már vihetem is az  asztalomhoz az illatos zöldséges tésztámat azokkal a cuki kis bundás falatkákkal. Semmi több.
Így is ünnepnek, na jó: különleges eseménynek számít, ha kínait eszünk. (Tudom, nem kínait, hanem kínai ételt, micsoda különbség(!) és kéretik nem megharagudni a blogolvasó kínai tömegeknek!) A történetre visszatérve (sose lesz vége!) "Mr. Darcy" épp egy olyan városba tartott, ahol ott trónol a multiban az én kedvenc üvegpultom a sok-sok finomsággal, így meghívott: tartsak vele. Nem számított a kölcsönkocsi szűkössége, szaga, rádiótlansága, én voltam az első, aki befészkelte magát. Mondjuk amikor megálltunk is én pattantam ki elsőnek kutatván a "Just married" feliratot a kocsin, mert az olyan hangokat adott ki, mintha konzervdobozok ÉS a komplett esküvői ekcájg is utána lenne kötve. Innentől már a fohászkodás is lekötött. Na, végre odaértünk, besiettünk és... semmi. A nagy semmi. Valami hülye átépítésre hivatkoztak, mi meg álltunk ledöbbenve.
  - Nem baj - lelkesítettem Mr.D.-t - elég nagy ez a város, csak van benne egy másik kínai étkezde.
Azzal becsörömpöltünk a központba, leparkoltunk és elindultunk sétálni. Hamarosan megpillantottuk a táblát és reménykedni kezdtünk. Mondjuk éppen, hogy gyanakodni kellett volna egy ilyen elnevezés miatt (le akartam írni, mondván, úgysem ismeri senki, rákerestem a Google-ban és azonnal kidobta címmel, telefonszámmal együtt (valaki négy csillagot adott neki?! nem is értem), így kénytelen vagyok az anonimitás mellett maradni). Beléptünk, pici hely pici asztalokkal, azonban semmi üvegvitrin csábító tésztákkal és falatkákkal, semmi kedvesen mosolygó keleti arc, egyszerűen csak egy papírról rendeltünk egy teljesen szőke, csinos hölgytől, akinek vendéglátós múltjáról csak az árulkodott ahogy a végén egy levegővel elhadarta:
  - Csípősigennemkicsit?
Ekkor megjelent Ő, főiskolás lehetett, fiatalnak látszott és tagadhatatlanul külföldinek. Nem mosolygott, talán az amerikai foci-meccset nézte a tévében és picit durcás volt, amiért miattunk abba kellett hagynia, meggyújtotta a gázt, félméteres lángoszlop emelkedett, ő sütött valamit egy rövid ideig, majd visszament focit nézni. A szőke kiszólt, hogy kész, Mr.D. pedig elhozta. Én meg csak néztem. Tényleg nagyon pici volt a hely, nem mertem felnevetni, meg a konyhából is érdeklődve figyeltek ketten, így a visszafojtott röhögéstől könnyes szemmel próbáltam néhány evést imitáló mozdulatot tenni, mondhatom kevés sikerrel. Utána a jól bevált köhögés-orrfújás zsebkendő mögötti csendes vihogás taktikáját választottam, igyekezvén elkerülni, hogy még egyszer Mr.D. tányérjára pillantsak, amin ott tornyosult az étele, tisztára mint a Jurassic Parkban az a hatalmas kupac dinószar, esküszöm még gőzölgött is. És fekete volt. Tényleg nem szeretnék megbántani senki, különösen a remekül főző kínai vendéglősöket: én még se előtte, se utána ilyet nem láttam. Sírdogálva adtuk vissza a tányérokat, nem sokat pusztítottunk, ám amikor megjelent a készséges szakács és megkérdezte, hogy becsomagolják-e, menekülőre fogtuk a dolgot. És csak az utcán tettük hozzá, hogy "Isten ments!".

Csak a kontraszt kedvéért:
Ezt szoktuk kapni másutt, nagyon bírom.
Ezt kapta ő, mivel rizzsel kérte. Az enyém tutira ilyen volt tésztával.

10 megjegyzés:

Editfolt írta...

Nagyon fini lehetett4

Újságíró Világvégén írta...

hát ez kész - én se ettem volna meg. pedig amúgy imádom a kínait, sőt ezt a tésztát padlizsános csirkével csípem a legjobban (egyszer beütemezhetnék egy közös nemotthonevést, ha már nekünk ennyi jutott Kínából) :)

Patrícia írta...

:))))))) Inkább gyertek hozzánk enni, akár az étterembe, akár az otthonomba:))

Garantált: mindkét helyen friss, gusztusos nagy adag ételt kaptok, ugyan csak én vagyok a felszolgáló, de garantáltan mosolygós arc, de ha nem vagyok eléggé keleti, itthon bemutatom a párom, -úgyis Ő lenne a szakács- az étteremben meg kihívom a szakácsot,hogy rátok mosolyogjon:)))

Limara írta...

könnyesre röhögtem magam! :))

Heni írta...

Ez a Jurassic hasonlat nagyon ott volt, Köszi :))

Névtelen írta...

A kedvencem!

persze csak az első változat :-D

otthoni kipróbálásra javaslom, isteni!:
http://www.nosalty.hu/recept/kinai-szezammagos-csirke

Nóri

Medora írta...

Editfolt, gondolhatod...
Újságíró, a találkozás minden formáját preferálom, akár eszünk, akár nem.
Patrícia, nem is tudtam, hogy a párod szakács, nagyon remélem, hogy nem bántottam meg ezzel a kis történettel! Egyébként bármikor szívesen megkóstoljuk az általa készített minőségi ételt. Biztosan jól főz.
Limara, tegnap én is.
Heni, TÉNYLEG úgy nézett ki.
Nóri, köszönöm a receptet, meg fogom csinálni.

Altair írta...

Nem tudom, ki terjesztette el, hogy nálunk nem lehet „igazi” kínai kaját enni... Ne utálj, de én ezt a szezámmagos csirkét először Pekingben ettem és nagyon sok pesti étteremben adnak jót és nagyon hasonlítót is. És persze van olyan hely is, ahol a tészta több, mint a hús benne. Szóval egy étterem alapján nem lehet azt mondani, hogy egyik sem olyan, mint Kínában.

Kínában különben is, ahány ház, annyi szokás, és a Magyarországon dolgozó kínai séfek se mind a kantoni járásból érkeztek. :oP

Pesten két étterem van: A Nefrit az Apor Vilmos téren (nem messze az első Szamos marcipán cukrászdától, Böszörményi út), ahol a pekingi kacsa, pontosan ugyanolyan, mint Pekingben és nem csak én állítom azt, hogy autentikus kacsaétel, hanem taiwani barátaink mutatták meg nekünk az éttermet. Sok kínai is jár oda enni, érdemes kipróbálni, bár az ára borsos. A kacsához viszont jár egy üveg vörösbor, az asztalnál szeli fel fürge bárdlengetéssel a szakács és a „csontot” lehet kérni a kacsa után levesként vagy fűszeresen átsütve, ami igaz, hogy csípős, de utolérhetetlen élmény könnyezve, sóhajtozva szopogatni a finom kacsahúst a csontról. :o)

A másik se sokkal olcsóbb, igaz, nincs üvegpult itt se, de az étlapon mindkét helyen vannak képek is az ételek mellett. Ez pedig a Taiwan étterem, ami a László kórház előtt van a Gyáli úton a Nagyvárad téri metrófeljáróhoz közel az utca elején. Itt nem ettem még pekingi kacsát, igazat megvallva azt se tudom, hogy mit kértek a vendéglátóink, de állítom, hogy isteni finom volt és teljesen kínai. :o)

Ha viszont valaki kiéhezett egy isteni mogyoróscsirkére, az a Ferenc krt. metrólejárathoz közeli részén a Lottóház mögötti ház aljában ehet nagyon finomat a Flekken gyorsétteremben, ami a régi Gombás étterem helyén nyílt.

Patrícia írta...

Altair, a Flekken gyorsétterem a mienk! :)))

Medora, a férjem nem szakács csak kínai:))) De a Flekkenben én szolgálok ki, így garantált a mosoly, a szakács pedig kínai, és mindig mosolyog:)

Medora írta...

Altair, köszönöm a tippeket, ha odafenn járunk valamelyikbe meghívatom magamat Mr. Darcyval. Külön örülök, hogy Patrícia éttermét javasoltad ismeretlenül is. Jó ízlés- jó kaja.
Kedves Nóri, ha valaha még idetévedsz, köszönöm a tippet, megcsináltam és finom lett. Nagyon hálás vagyok Neked!
Patrícia, ilyen ajánlásokkal nem hagyhatom ki. Csak jussak egyszer oda! A mosoly nagyon fontos.