Főzős

Úgy éreztem eljött az ideje, hogy kilépjünk a megszokás húsleves-pörkölt-sült bermuda háromszögéből és valami trendi kajával dobjam fel szeretteim életét. Ez különösen időszerűnek tűnt, mivel a Művésznő ajvár-készítésre adta a fejét és "Mr. Darcy"-t is többször rajtakaptam, amint étteremben sütőtök krémlevest kanalazott. Ezeket én a nyitottság jeleként értelmeztem. Zseniálisan kitaláltam, hogy aszpikos zöldséges húst fogok készíteni tormás sonkatekercsekkel. Nem kevés idő/pénz ráfordításával összehordtam a szükséges hozzávalókat, daraboltam, szeleteltem, pároltam, fokozott összpontosítással kiraktam a méregdrága (ám pont erre a célra kitalált) műanyag koszorúformát, betöltöttem a sonkatekercseket vigyázva, hogy a két végükre kerülő krémrózsa is tökéletesre sikerüljön és már ment is minden a hűtőbe, alig vártam a másnapi ebédet! Kiborítottam a formából még a gyönyörű üveg tortatartómat is beáldoztam a látványért, tényleg szép volt. Felvágtuk, eszegettük, mit mondjak, mérsékelt lelkesedéssel. Másodszorra senki sem vett belőle. Én picit szomorúan a tekercseket kezdtem el kínálgatni, mondván, hogy sajnos kevés lett bele a torma, ami volt itthon, mire megkóstolták és mondták, hogy az is túl sok...Szóval a történet vége ez a szégyenteljes facebook bejegyzés lett:

"Halihó, ilyen aszpikos- csirkemelles-zöldséges cuccot csináltam nem kevés ráfordítással, ám a családom szemérmetlenül megtagadott: kitagadták. Kérlek, ha Nálad épp buli van és elfogadnátok ezt, én szívesen elviszem, csak ne kelljen kidobnom, annyit dolgoztam vele! Nem kérek érte semmit."

Na, gondoltam, akkor ma térjünk vissza a jól kitaposott útra: gulyáslevest csináltam, hozzá fasírtot és krumplifőzeléket. "Mr. Darcy" megjegyezte:
  - Ez a leves finom, csak kicsit sűrű.
Mire én (még a tegnapiak hatása alatt):
  - Cserébe viszont a főzelék meg híg lesz.
Művésznő is bekapcsolódott a diskurzusba:
  - De jó, krumplileves, gulyásfőzelékkel! Kicsit szeleburdian főzöl mostanában Anyukám!

Ez van

Persze, jó ötletnek tűnt, hogy amikor nálunk szakadni kezdett a hó, én még elugrom a boltba biciklivel, mert azután pár napig nem kell menni sehová... Begipszelték, illetve sínbe rakták a másik ujjammal együtt, hogy biztos ne tudjam használni a bal kezemet semmire. A sín végét visszakanyarították, így kaptam egy fordított S-t a kezemre alumíniumból. A családom szívesen szólított Kampókéznek és Tűzoltózoli is megállapította, hogy milyen praktikus: rá lehet akasztani a bevásárlószatyrot. A Művésznő megkért a hétvégén :
  -  Valamit meg kéne vakarni. Kampókéz?
Így vagyunk mi itt.

Fotó:Google képkereső

Záras

Történt, hogy a Művésznőék beszorultak. Letört a kilincs a szobaajtóról. Azon nyomban felhívta a Nagyonöregfőbérlőnénit, hogy legyen kedves lakatost keresni és kiszabadítani őket. Miután kiderült, hogy Szegeden egyetlen egy lakatosmester, segéd, inas sem dolgozik péntek délután 5-6-ig, a néni saját erőből próbálta megoldani a feladatot: felkapta kulcsait és egy kedves unokaöccsel legott a helyszínre sietett. A bejárati ajtónál tétovázott kicsit: vajon az ő kulcsai nyitják-e, vagy a nővéréi, naná, hogy nem nyitották. A nővér nem volt elérhető. Megszületett a döntés: be kell törni. Azért a közbiztonságot igen jól leképezi, hogy egy belvárosi, zárt, többlakásos ingatlanba megérkezett a folyosószomszéd, egy Erasmusos diáklány és megpillantotta, amint egy vén spiné és évtizedekkel fiatalabb pasija épp felnyomja a szomszéd lakást, ő csak ennyit mondott:
  - Please... - vagyis legyenek szívesek odaengedni a saját ajtajához és szépen beslisszant. Benn sem lehetett állampolgárilag túl aktív, hiszen sem a rendőrök, sem a TEK, de még csak egy csóró lakatos sem jelentkezett a továbbiakban. Javaslat: ha valaha lakást kell feltörnötök, feltétlen vigyetek egy kötögető-horgoló nagymamát alibinek.
Miután a bejárati ajtóval végzett, az ifjú rokonnak csuklógyakorlat volt csupán a beltéri ajtó pozdorjázása és már ki is szabadultak az albérlők. Ezután megszögelte a bejárati felső részét, így, jobban megszemlélve, nem először történhetett ilyesmi, de főként a rutinja buktatta le. Majd a jövő hétre egy lakatos-asztalos kombó megjelenésének ígéretével elégedetten hazatértek. A szobaajtót pedig javasolták egy hokedlivel betámasztani...

A jövő

"Face: Ezt hozza neked a 2018: egy kisfiú!"
Na most holnap hazatér a moszkvai turnéról a Művésznő. Elbeszélgetek vele.

Fotó: Internet

Ők ketten

Enyhe célzásként bevittem a vizes ruhát, kinyitottam a szárítót és otthagytam őket. Benézek, látom, hogy "Mr. Darcy" ( békés flegmatikus lévén nem vitatkozik, csak csendben elszabotál...) óvatosan közelít a kanapé felé, ami nem épp a szárító iránya. Ez feltűnik az éles szemű Művésznőnek is (aki, mint a lentiekből kiderül: full kolerikus) és  kérdi finoman:
 - Te meg mit csinálsz?!!
 - Lefekszem - így "Mr. Darcy" ártatlanul.
 - Hát egy f.szt fogsz te itt nekem lefeküdni, mikor ennyi a teregetnivaló!! - ordít magából kikelve a művészlélek.
Meggyőzte.

A boldog új év

Megyek a szomszédba, Tűzoltózoli invitál:
 - Gyere be!
Belesek mellette, ott fekszik az udvar közepén egy b.szott nagy patkány a hátán.
  - Az ott egy patkány?!!!
Mire ő udvariasan:
 - Kell?

P.S. Igen, jól látjátok, ez valóban Tűzoltózoliék  udvara.

Pierre

Egy éve körül családunkba fogadtunk két gyönyörű fehér cicát. Kicsik voltak, rohangásztak, birkóztak álló nap. Ahol az egyik megjelent, tudtuk: rögtön ott lesz a másik is, el nem maradtak egymástól. Legyen szó csibészségről, vagy szundikálásról, mindig együtt, mint a jin és a jang, de inkább két jin, tekintve ugye, a színüket. Lassan megmutatkozott a jellembéli különbségük: a fiú, Pierre, egy vagány, határtalanul bátor, olykor önfejű kis vadóc, míg a kislány, Persze (igazából Perszephoné, de senki nem bajlódik ilyen hosszú névvel)  bájosan néz azokkal a sárga szemeivel és jámborul rácsodálkozik a világra. Továbbra is kergetőztek, vadultak néha, főleg Pierre, aki, ha nyílt az ajtó, rögtön rárontott a papucsunkra is. Simogatni csak Perszét lehetett, míg Pierre ( a Művésznő el is nevezte "higany-macskának") csak úgy folyt ki a kezeink alól. El- elkalandoztak néha, de a reggelire mindig hazatértek és napjában többször is uzsonnát kaptak, hogy ne legyenek messze. Télire meleg búvóhelyet készítettünk nekik, ahol összebújva melengették egymást. Elmúlt ez a kemény, hideg tél, megkönnyebbültünk, mindenki egészségben túlélte. Néhány hete négy szőrös kis gombóccal bővült a család. Persze mint mindenben, ebben is mintacica, szépen ellátja a kicsinyeit. El sem mozdul a kis fészkükből. Pierre viszont továbbra is csatangolt, játszott a kutyánkkal, madarakra vadászott, vagy kéjesen nyújtózott a napon.  Ám egy kedd reggel hiába szólongattam, nem jött. Sem szerdán, sem csütörtökön. És azóta minden reggel fél jin cicával kell beérnem, a mi kis higany-macskánk többé nem jelentkezett.
 Kerestem. Kérdeztem a szomszédokat. Hirdettem a közösségin. Jutalmat ajánlottam. Nyomaveszett. Aztán suttogni kezdtek. Eltűnt cicákról. A környékünkön. Sokról. Egy vállalkozásról. Csapdákból megmenekült, sérülten hazavánszorgó állatokról. Pierre nem volt ennyire szerencsés...
Ha van macskamennyország, remélem ott kergetőzöl a többi valaha volt kedvencünkkel: Selynessel, Bolygóssal, Mossúval, Konddal, Anyacicával, Cukkínivel és talán bevesztek a társaságba egy olyan nagy ló kutyát is, mint Alíz!

Előrelátó

Osztálytalálkozót szervezünk. Kérdezi a srác, hogy mi a forgatókönyv. Mondom:
  - 2 órakor találkozó a gimiben, rendkívüli osztályfőnöki óra, majd 5-kor vacsora a Borházban.
Meglepett arckifejezés.
  - Ti a kórházba szerveztétek a vacsorát, milyen előrelátó!
Hiába, no, öregszünk.