2012. február 6., hétfő

A zene által percekig betekinthetünk a végtelenségbe...

 Az éj leple alatt, szakadó hóesésben, mint valami titkos páholy összeesküvői siettünk a hívogatóan kivilágított ajtó felé. Beléptünk. Odabenn finom meleg, lágy fények fogadtak bennünket, a teremből halk beszélgetés moraja szűrődött ki. Tanszaki hangversenyre gyűltünk  össze, dacolva a zord időjárással, hóval, sötéttel, hideggel. Ez egy olyan kivételes alkalom, amelyre hegedűtanárunk és lelkes segítője (zongorakísérője Erika "néni") a naponta megtartott óráik mellett szabadidejüket feláldozva felkészítik a tanítványokat, hogy  itt színpadra lépve, az ámuló szüleik előtt bemutassák mennyit fejlődtek egy év alatt. Ez igen sok munkát, időt igényel, ám ők olyan elszántsággal dolgoznak, lelkesítik, segítik a gyerekeket, csak megköszönni lehet! Ezek a "házi" fellépések adják meg a kicsiknek azt a színpadi rutint, amelyre a későbbiekben feltétlenül szükségük lesz. Itt már az egészen aprók is büszkén sietnek fel a színpadra és mutatják be tehetségüket. Gabi néni nagyon figyel arra, hogy szigorúan a tudásuk szintje szerint haladjanak sorba, hiszen egy nagylány által előadott Vivaldi: Tavasz-tétele után eléggé sután hangzana a hétéves kisfiú zenéje, miszerint: Hull a pelyhes fehér hó, még ha az időjárás őt igazolná is... Szóval, jöttek az apróságok, a nagyobbak, vidáman, elszántan, olyan ide-nekem-a-színpadot!-kiállással. Mi büszkén tapsoltunk, élveztük a zenéket. Gabi néninek mindenkiről volt pár kedves szava, bemutatta, méltatta a diákjait a szülők nagy örömére. (Jó tanár, mindenkiben lát valami jót.) Elcsukló hangon konferálta fel kedves tanítványát, aki már kijárta a 6+4 osztályt és meg kell válnia tőle, a nagylány remekül szerepelt.
Ja, és a Kamasz. Felment a színpadra, elegánsan kihúzta magát és valami hihetetlen szép hangon zenélni kezdett. Sírt a hangszer, vagy lágyan duruzsolt, belerikoltott a csendbe, döbbenten ültem: hol született ez a zene, hiszen otthon gyakorolt és én még soha ezt a szépséget nem hallottam! Gurultak széjjel a hangok, mint üveggolyók és legszívesebben összekapkodtam volna valamennyit, hogy megtartsam magamnak. Örökre. Azután elhalt a zene, egy szívdobbanásnyi csend volt, majd hatalmas taps köszönte meg ezt az élményt. Végül a tanárnő felállt és örömtől ragyogó arccal mutatta be tanítványát, aki annyira tehetséges, szorgalmas és muzikális, hogy jövő hónapban felvételizni viszi a Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ami nálunk csak konzi néven van emlegetve és művészeti berkekben a mennyország maga. És jó tanárhoz méltón vele örült, bár ő személy szerint elveszít egy nagyszerű tanítványt, de a kislány szempontjából ez előrelépés. Ugye, mennyire szeretetreméltó? És az este megkoronázásaként két gyönyörű darabot hallottunk a szép nagylánytól. Nem is vitathatja senki a tehetségét. Majd Gabi néni megköszönte a figyelmet és kedvesen elbúcsúzott a szülőktől. És ilyenkor jó volna, ha mi is felállhatnánk és elmondhatnánk mennyire hálásak vagyunk, szeretjük őket nagyon, mert értő módon bánnak a gyerekeinkkel, mert a matekot és a magyart meg kell tanulni, arra van az iskola, de a zenét ők szabad idejükben művelik, sokszor estébe nyúlóan, és ebben a mai világban ha valaki ki tudja rángatni a tévé és a számítógép elől a gyereket, sőt megszeretteti vele a másfajta elfoglaltságot, hát, le a kalappal előtte! És igenis vannak kiváló pedagógusok.
Odakinn mit sem változott az idő "szakadt, dőlt, künn a hó", de mi valami csodával a szívünkben indultunk hazafelé a hideg téli éjszakában.

5 megjegyzés:

Altair írta...

Hát, akkor a titkos páholy ülése ezek szerint nagyon jól sikerült. :o) Szép ez az írásod (is).

Újságíró Világvégén írta...

azta mindenségit :) olyan jó hallani, hogy vannak még értelmes elfoglaltságot kereső gyerekek, tehetségek és önfeláldozó pedagógusok.. felénk egyre ritkább..

Limara írta...

Büszke lehetsz, nagyon!Szép írás....:))

Medora írta...

Nagyon kedvesek vagytok, köszönöm.

Anyakonda írta...

Meghatódtam...