Hah!

 Miután másfél-két kilónyi havat leszórtam a kabátomról, morogva közöltem a jó humorú ruhatárossal, hogy az elmúlt napokban csakis és kizárólag akkor kezdett szakadni, amikor én kerékpárral elindultam valahová,  mire ő udvariasan megkért, hogy a közeljövőben legyek szíves és tartózkodjak otthon. Úgy áprilisig.

Mostmár tényleg

 nem húzhatom tovább: szeretném megköszönni a Barátaimnak, Nektek, azt a sok kedves szót és bátorítást, a mail-eket és hívásokat, virtuális és valódi öleléseket, amit kaptam az elmúlt napokban! És csak remélni tudom, hogy én éppen ilyen jó barátotok tudok lenni! És ha most a családomnak is megköszönöm, az tisztára olyan lesz, mint az Oscar-gála, de nincs mit tenni, nagyon rendesek velem, sokat ölelgetnek meg minden. "Mr. Darcy" még poénokkal is próbálkozik (én meg látom a szomorúságot a szemében) és mondogatja, hogy eltúlzom ezt is(?!), ám végül mégiscsak elismerte, hogy olyat, hogy valaki úgy sír, hogy két oldalra szökőkút-szerűen ömlenek a könnyei, eddig csak rajzfilmekben látott...
A probléma nem oldódott meg, csupán a szőnyeg alá söprés briliáns technikáját alkalmazom. És ahogy többen javasoltátok Istenre bízom a dolgot. (A világgal is csak elboldogult valahogy...)
És szeretnék csupa jó dologról beszámolni, írtam is néhányat már, szóval olvasnivalóból lesz még, ígérem.

Nem jó

 Félek a sötétben. És félek az egyedülléttől. És most valami sötét és gonosz dolog közelít, jó lenne elbújni. Valahol magamon kívül.

Komolyan

 elgondolkodtam azon, hogy talán engem adoptáltak. Mármint a jelenlegi családom. Mert amikor álltam (helyesebben toporogtam, "m.v. tojós galamb" - Mr. D.) a térdig érő hókupac előtt azon morfondírozva, hogy vajon a "rossz" lábammal lépjem-e át, ami esetleg nem tart meg, vagy a másikkal, amitől megint csak a fájósra marad a súly, szóval ezalatt szeretteim a hóhegy túloldalán igencsak röhögtek és hangos "O-óóó és ajaj!"- kiáltásokkal biztattak (jelen kifejezéseket én szoktam alkalmazni véletlenül felmerülő probléma esetén). Apám, ezek átgázolnak mindenen, mint Hannibál a nyavalyás elefántjaival! Nos, ekkor kezdtem el az adoptáláson töprengeni, hiszen világosan látható, hogy a vér szerinti rokonság kizárt.

Életkép

 Szolgáltatónál a szimpatikus fiatalember odafordult "Mr. Darcyhoz":
  - Egy nevet és telefonszámot kérek!
Mire életem értelme érdeklődve:
  - Azért, hogy fel tudjatok hívni?
Sajnos nem bírtam ellenállni:
  - Neeem, levelet akar neked írni!
(Pfúj, gonosz dög!)

Sok hó és könnyek

 A szépséges főhősnő látványosan haldoklik a képernyőn, én papírtörlővel itatom záporozó könnyeimet, ő felpillant a monitorról és belemorogja a lírába:
  - Csapat csak egy van, a Ferencváros.

Gondolom ezt hívják szabad asszociációnak.

A zene által percekig betekinthetünk a végtelenségbe...

 Az éj leple alatt, szakadó hóesésben, mint valami titkos páholy összeesküvői siettünk a hívogatóan kivilágított ajtó felé. Beléptünk. Odabenn finom meleg, lágy fények fogadtak bennünket, a teremből halk beszélgetés moraja szűrődött ki. Tanszaki hangversenyre gyűltünk  össze, dacolva a zord időjárással, hóval, sötéttel, hideggel. Ez egy olyan kivételes alkalom, amelyre hegedűtanárunk és lelkes segítője (zongorakísérője Erika "néni") a naponta megtartott óráik mellett szabadidejüket feláldozva felkészítik a tanítványokat, hogy  itt színpadra lépve, az ámuló szüleik előtt bemutassák mennyit fejlődtek egy év alatt. Ez igen sok munkát, időt igényel, ám ők olyan elszántsággal dolgoznak, lelkesítik, segítik a gyerekeket, csak megköszönni lehet! Ezek a "házi" fellépések adják meg a kicsiknek azt a színpadi rutint, amelyre a későbbiekben feltétlenül szükségük lesz. Itt már az egészen aprók is büszkén sietnek fel a színpadra és mutatják be tehetségüket. Gabi néni nagyon figyel arra, hogy szigorúan a tudásuk szintje szerint haladjanak sorba, hiszen egy nagylány által előadott Vivaldi: Tavasz-tétele után eléggé sután hangzana a hétéves kisfiú zenéje, miszerint: Hull a pelyhes fehér hó, még ha az időjárás őt igazolná is... Szóval, jöttek az apróságok, a nagyobbak, vidáman, elszántan, olyan ide-nekem-a-színpadot!-kiállással. Mi büszkén tapsoltunk, élveztük a zenéket. Gabi néninek mindenkiről volt pár kedves szava, bemutatta, méltatta a diákjait a szülők nagy örömére. (Jó tanár, mindenkiben lát valami jót.) Elcsukló hangon konferálta fel kedves tanítványát, aki már kijárta a 6+4 osztályt és meg kell válnia tőle, a nagylány remekül szerepelt.
Ja, és a Kamasz. Felment a színpadra, elegánsan kihúzta magát és valami hihetetlen szép hangon zenélni kezdett. Sírt a hangszer, vagy lágyan duruzsolt, belerikoltott a csendbe, döbbenten ültem: hol született ez a zene, hiszen otthon gyakorolt és én még soha ezt a szépséget nem hallottam! Gurultak széjjel a hangok, mint üveggolyók és legszívesebben összekapkodtam volna valamennyit, hogy megtartsam magamnak. Örökre. Azután elhalt a zene, egy szívdobbanásnyi csend volt, majd hatalmas taps köszönte meg ezt az élményt. Végül a tanárnő felállt és örömtől ragyogó arccal mutatta be tanítványát, aki annyira tehetséges, szorgalmas és muzikális, hogy jövő hónapban felvételizni viszi a Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ami nálunk csak konzi néven van emlegetve és művészeti berkekben a mennyország maga. És jó tanárhoz méltón vele örült, bár ő személy szerint elveszít egy nagyszerű tanítványt, de a kislány szempontjából ez előrelépés. Ugye, mennyire szeretetreméltó? És az este megkoronázásaként két gyönyörű darabot hallottunk a szép nagylánytól. Nem is vitathatja senki a tehetségét. Majd Gabi néni megköszönte a figyelmet és kedvesen elbúcsúzott a szülőktől. És ilyenkor jó volna, ha mi is felállhatnánk és elmondhatnánk mennyire hálásak vagyunk, szeretjük őket nagyon, mert értő módon bánnak a gyerekeinkkel, mert a matekot és a magyart meg kell tanulni, arra van az iskola, de a zenét ők szabad idejükben művelik, sokszor estébe nyúlóan, és ebben a mai világban ha valaki ki tudja rángatni a tévé és a számítógép elől a gyereket, sőt megszeretteti vele a másfajta elfoglaltságot, hát, le a kalappal előtte! És igenis vannak kiváló pedagógusok.
Odakinn mit sem változott az idő "szakadt, dőlt, künn a hó", de mi valami csodával a szívünkben indultunk hazafelé a hideg téli éjszakában.

Ügyek, szárnyak

 Elkísértem ügyeket intézni "Mr. Darcyt". Bár kivételesen a szolgáltatónál nem voltak sokan és a hölgy nagyon kedvesen és szorgalmasan töltögette a megfelelő papírokat, mégis elhúzódott a a dolog. Lassan érezni kezdtem, hogy szédülök, rögtön vészjelzéseket adtam le: "gyerünk már, azonnal magamhoz kell vennem valami émelyítően cukrosat, koffeineset, esetleg egy hizlaló péksüteményt, vagy nyomban elájulok." Valószínűleg leesett a vércukorszintem, néha megesik velem. Aki már átélte, az tudja, hogy milyen rongyláb lesz ilyenkor, az enyémek sem akartak engedelmeskedni. Mr.D. segített, kivezetett, igényesen letámasztott egy házfalhoz, miközben elszaladt a kocsihoz a pénztárcájáért. Én meg csak álltam ott röpképtelenül, mit mondjak, vacak volt. Hamar megjárta, besutáskodtunk a boltba, vettünk egy kólát, én medicinatíve ledöntöttem belőle fél litert, majd hetykének egyáltalán nem nevezhető járással betámogatott a kocsiba. És most nem írom ide le, hogy milyen ócska poénokkal szórakoztatott mindeközben. Szerencsére hamarosan jobban éreztem magam és elítélőleg kitértem azokra a tökfilkókra, akik gúny űznek sérült, beteg felebarátaikból. Már látni véltem, ahogy a glória beragyogja a fejemet, sőt szárnyakat is növesztettem, mint a gyengék és elesettek mentőangyala, akkora empátiával, ami alig fért be a kocsiba. Folytattuk az ügyintézést, rohangásztunk kocsival ide-oda. Egyszer csak Mr.D. egy hatalmasat fékezett egy zebra előtt, majdnem lefejeltem a szélvédőt, a biztonsági öv szilánkosra törte a váll-ízületemet, a mögöttünk jövő pár milliméterre állt meg a lökhárítónktól. Emelkedett hangon kértem számon, hogy miért sodort bennünket ilyen balesetveszélyes helyzetbe, még simán áthajthatott volna a zebrán azelőtt a vakegér előtt!! Ő rám nézett és csak ennyit mondott:
  - Sérült, beteg felebarátok, mi?
És látni véltem ahogy szétpukkan a glóriám és a szárnyak is leolvadtak a vállamról.