2011. július 13., szerda

A kutya


Egyszer kaptam egy kutyát. Talán azért, hogy legyűrjem azt a zsigeri rettegést, ami elfogott mindig, amikor szemtől szembe találtam magam bármelyikükkel. Többször kerültem már az ebek harapósabb végére, így a bizalom teljes hiánya jellemezte kapcsolatunkat. És nálunk ez volt a jelszó: "Félsz? Győzd le!" ( És most nem mesélek apró gyermekujjakal meggyújtott gyufáról - "Meg kell tanulnia, hogy süt!".) Szóval a kutya és én. Egy szép, játékos kis németjuhászt találtak nekem, amit el is neveztek Sátánnak, gondolom a könnyebb megkedvelhetőség okán. Eddigre már jócskán megkopott bennem a Nagymamámtól átvett vallási áhítat, így nem zavart a név, gyakorlatilag mindegy volt, lehetett volna Számzár, vagy Porcica is. Úgy gondolták, jó játék kergetőzni a kiskutyával. Az is volt, amíg ő apró lábain botladozott és én simán lehagytam, így volt néhány perc nyugtom. Ám cseperedvén a kutyus annyira gyors lett, hogy én úgy éreztem: az életemért futok. Féltem tőle. Igen, tudom, ma már én is nevetségesnek tartom, de valljuk be őszintén mi nem Cesar Millan munkásságán szocializálódtunk. Ott voltunk egy lakásba összezárva. Nyáron. Én fenn trónoltam az emeletes ágy tetején (szerintem egyedüli gyerek voltam a szocialista érában, akinek az emeletes ágy mindkét részét megvették) kutyus meg alant nézegetett hívogatóan és papucsokat, szőnyegeket hordott elém, hátha ezzel a pompás zsákmánnyal le tud csalogatni játszani. Én azonban csak rezzenéstelenül olvastam a Nagy indiánkönyvet és még véletlenül sem pillantottam a jószágra, nehogy biztatásnak vegye és újra kezdje azt az idegesítő felugrálást. Ha elszunnyadt, én besurranó tolvajokat megszégyenítő csendességgel leóvakodtam, elintéztem apró-cseprő ügyeimet és már sprinteltem is vissza az ágy megnyugtató magasába. Végül valakinek csak feltűnt, hogy a kutya és én nem vagyunk kompatibilisek, így ő kikerült házhoz, én pedig visszakaptam az életteremet. Elmondanám: nem ez a legjobb módja, hogy egy gyerekkel megszerettessék az állatot. Félelmek legyűrésére sem. Végül, már nagyobb koromban jó barátok lettünk és a mai napig szeretem a kutyákat.  Mindezek ellenére.
Azokon az ajtókon ott fenn kívül is van kilincs...

4 megjegyzés:

Újságíró Világvégén írta...

hát nem egy jól sikerült módszer.. én azt hittem, szívrohamot kapok, mikor néhány naposan hazahoztuk Lánykát a kórházból, a párom meg hordozóstól letette a kutyák elé, hagy tudják, hogy ki az új falkatag, és hogy mind a ketten eggyel lejjebb kerültek a rangsorban. össze-vissza nyalogatták, de úgy örültek neki, mintha az ő testvérüket hoztuk volna haza. pedig bevált - azóta is testvéri a viszony, az első lépésektől kezdve óvják, őrzik, a babakocsit soha egy percre nem hagyták magára, a németjuhász napjában sokszor körbenyalja, meg kikönyörgi a kezéből az utolsó falatot is, a kis menhelyit meg úgy nyúzza Lányka, ahogy csak akarja. Az örül, hogy valaki játszik vele. Persze, Lányka meg van győződve róla, hog minden kutyát meg lehet simogatni... na, erről kell még leszoktatni. úgy látom, jó hosszú lett...

Sheni írta...

Nekem a harci ebeim őrizték a nagylányom babakocsiját. :)
A legkisebb fiam egy német dog mellett szocializálódott.
Szóval az enyémek sem félnek, és tanítgatni kell, hogy nem nyúlunk be a kerítésen, mert nem minden kutya otthoni.

Meretei Andrea írta...

Nekem is emeletes ágyam volt egyedüli gyerekként:)
Kutyám is volt, egy remek kis tacskó, nagyon szerettem. Azóta már mindenféle állatom volt, görények, nyuszi, tengeri malac, papagájok. Hála Istennek, a lányom is nagyon szereti őket - bár nálunk fordítva szokott lenni, ő mondja, hogy anya, nem kell több állat! Én képes lennék mindent hazacipelni:)

Medora írta...

Örülök, hogy ilyen jó tapasztalatokat írtatok! Igen, az állatok barátok és jól kell velük bánni, de tudni kell, hogy mikor áll készen a gyerek erre.