Hivatalos

 Útlevélre volt szükségünk. A Kamasz akkor még karonülő volt, illetve még az sem: csak úgy tudott ülni, ha támasztottuk a hátát. Lefényképeztettük hát apukája ölében, szélesen mosolygott, kivillantva egyetlen fogacskáját ("Hókuszpók" - szólongatta kedvesen a Papa), kitöltöttük a megfelelő nyomtatványt, majd irány a Hivatal! Rövidebb sorbanállás után bejutottunk, a Hölgy olvasott, megszemlélt, majd rámutatott:
  - Nincs aláírva.
És ebben tökéletesen igaza volt.
  - Hol írjam alá? - készségeskedett "Mr. Darcy".
  - Maga sehol, az igénylőnek kell - így a hivatalos.
  - Fél éves - mutattam rá, pedig a tény az előtte heverő papíron szereplő dátumból prímán kikövetkeztethető volt.
  - Mindegy, ez a szabály.
  - Én aláírhatom helyette? - kérdeztem.
  - Meg ne próbálja! Az okirat hamisítás lenne!!
Ezzel a gordiuszi-csomóval, irattal, fényképekkel, meg a gombócforma gyerekünkkel elhagytuk az épületet. Mi legyen? Ha megkérünk valakit, hogy írjon alá, az éppen olyan okirat hamisítás lesz, mintha magunk csinálnánk. Valahogy rákerült az a név. Visszavittük. A papírt, a képeket és a kisdedet. Hölgy olvasott, ellenőrzött, majd kérdőn ránk nézett.
  - Viharos gyorsasággal tanul a gyermek, a jövő héten óvodába íratjuk - mosolyogtam rá kedvesen.
Persze nem, csak elmentünk nyaralni.