Gombhoz a kabátot...

tutira ismeritek ezt a mondást, én azonban módosítottam: nem gombhoz:anyaghoz és nem kabátot:babát. Biztos egyedül vagyok a világon ezzel: imádom a turkálókat. Mondjuk mindig viszek szakértő-barátnőt, neki nagyon megy, én legtöbbször csak gyűrött és kevéssé higiénikus toprongyot látok, amit ő biztos kézzel kiemel a kupacból, hazaviszem, kellő fertőtlenítés után kiderül róla, hogy ez a legmenőbb márka/fazon/szín a tinivilágban és  innentől a nagylányom kedvenc ruhadarabjává válik. Említettem már a barátok fontosságát? Most azonban véletlenül én találtam erre a romantikus anyagra és egyből valami jelmez-ötlet kezdett körvonalazódni. Miután ezt megosztottam a kamasszal, ő hűvösen közölte, hogy ne is álmodjak róla, hogy ő valamikor is kiröhögteti magát egy ilyen maskarában, a barátai nem beszélnének vele többet. Különben is: jelmez = baromság. Lepattintott. Ekkor ugrott be a baba-ötlet. Játszadozni kezdtem a hőre szilárduló gyurmával: ebből készültek a fejek, karok, lábak. A törzset varrtam, kitömtem, ragasztópisztollyal hozzáerősítettem a  többit és már következhetett is a ruha. Hajat hobbyboltban kapható babahajból csináltam, a kalapot filcből. Mindig halogatom, de kellene csinálni nekik egy állványt, amin délcegen kihúzhatnák magukat, így kicsit roggyantan állnak, de azért szeretettel karolják egymást. A fickó egy kevéssé befutott ám kellően bohém flamand festő a másikuk meg... ki tudja hogyan kerültek ezek össze?