Szavak

"Mán úgy möguntuk ezt a fránya telet!"- köszönt rám utcabelinéni miközben majdnem elütött elektromos kerékpárjával, ám olyan szélesen mosolygott, hogy nem tudtam haragudni rá, simán csak félreugrottam. Igen, mi még használunk ilyen szavakat. Nálunk szög van és söprű, a "Gyüssz mán? Gyüvök." párbeszéd se ismeretlen. És a hétköznapi életben semmiféle negatív diszkrimináció nem kapcsolódik hozzá.. Tudjuk hol kell "-őzni" nem sérti a fülünket. Én kimondottan szeretem. Nemcsak a miénket, mindenfajta tájszólást. Amikor a nyári szél az Őrségbe repített megtudtam: ami nálunk "högyöző"-náluk: ceruzafaragó, a "vödör" - veder, a "söprű" -seprő. Ott "zsúrolókefét" használnak és előfordul, hogy valami "robbanik". A bolt ajtaján tábla: "Kérjük az ajtót betenni!". Amikor a kislányunk a játék bevásárlókocsiját nekitolta a pultnak, hangosan felkacagva közölte: "Püff, nekimöntem." a boltos felkapta a fejét: " Ez se őrségi gyerek" - jegyezte meg ez a nagyon is őrségi Sherlock. Szívesen hallgatom barátnőm férjének ízes erdélyi beszédét akár órákig is. Volt egy kedves néni, ő Debrecen mellől származott, betoppant hozzánk és gyönyörű tájszólással megszólalt: " Naóri, meg kéne csinálni..." Én ámulva hallgattam a történeteit ahelyett, hogy felvettem volna őket! Késő bánat. Valahol kell lennie egy tájszólás-gyűjteménynek. Én végighallgatnám.

Egy apró baleset

Úgy történt, hogy a  lányhörcsögünk lába beakadt a kalitka rácsába. Ők ilyenek: bajba kerülvén erősen hallgatnak, nehogy magukra vonják a ragadozók figyelmét. No, most ő is némán kuporgott a rácsba szorulva. Szegény pici lába feldagadt, mire reggel lett és észrevettük. Becsomagoltuk egy dobozkába és irány az állatorvos! Benyitottunk, ott embernagyságú kutyák ültek szekrényméretű gazdikkal. Mi hárman szerényen meghúzódtunk a 8x10 centiméteres dobozkánkkal. Kérdezték:"Ez meg mi?" Mondtuk:"Törpehörcsög, dzsungáriai (mintha nemesi származást közölnénk)" A mögöttünk felcsapó röhögés-orkánnal mit sem törődve beléptünk a rendelőbe. Széles mosolyt csaltunk a doktor arcára, amikor előadtuk a problémánkat, vagyis Ducikát. Mi már csak ilyenek vagyunk: tudunk örömet okozni egyszerre több embernek is. Elfordultunk (látni se bírjuk a szenvedést) mosolygós ellátta, szerencsés végkifejlet. Gyors fejszámolás: az orvosi költség két és fél hörcsög árát tette ki, de hogy venné ki magát, ha mindenkit sorsára hagynánk ha beteg. Szerencsére Ducika meggyógyult (hallani vélem a megkönnyebbült sóhajokat) kicsit sántított ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy évente háromszor 5-8 aprósággal szaporítsa a hörcsögtársadalmat.

Itt szeretném megemlíteni, hogy vannak újabbak, név szerint: Fürge és Vacsora, pár hónap múlva szeretettel várom a befogadó családok nagyszámú jelentkezését!

Miért

Rögeszmésen keresem Azt a pillanatot. Amikor még másképp alakulhatott volna. Amikor az a fiú még szeretett és csak a következő percben kérdezte meg (vagány motorján lazán hátrafordulva) a barátnődet: "Elvihetlek?" Amikor még barátod volt aki most elfordul, ha meglát és gonosz terveket sző ellened. Amikor az orvos gondterhelten felnézett rád a papírjaiból, de még nem mondott semmit. Amikor még volt, aki már nincs és elmondhattad volna neki, hogy mennyire szereted. Miért nem érezzük ezt meg akkor? Nem később visszakövetkeztetve, ott helyben miért nem?  Ha lenne egy időgépem csak ezekbe a pillanatokba mennék vissza és jól megnézném mi van ott. És miért így alakult, miért nem lehetett jobb? Miért döntünk rosszul, ha egyáltalán mi döntünk? Legtöbbször csak tehetetlen bábként sodródunk az időben. A hívők ezzel magyarázzák: "Próbatétel." De ki dönti el, hogy én alkalmas vagyok-e ezekre a próbákra, hogy nekem nem szakad-e meg a szívem ezek alatt? Többször is.
Szomorúra sikerült.Sajnálom.

Sok kacat...

Ilyen Tildás tartókba rejtjük a fürdőszoba nélkülözhetetlen apróságait.

Megfigyeltem, ha valami egyszer elromlik, az kézen fogva húz-vezet egy népes csapatot, akik bánatosan kullognak a nyomában, miközben sorra beadják a kulcsot. Csapattagok jelen esetben: biciklizár, fürdőszobalámpa, bojler, számítógép, autó. Biciklizár - pótolható. Drága ugyan, de jól néz ki (a kamasz szerint!): egy darab acélsodrony piszkosszürke műanyag csővel bevonva, egy meghatározhatatlan alakú krumplival a közepén.Szép. Következő kihívás: reggeli mosdás lámpa és meleg víz nélkül. Kicsit túlélőtábor-szerűek a reggeleink. A fogkefét, amely (alakjának hála!) könnyen beazonosítható a félhomályban, megpróbáljuk eltalálni a fogkrémmel  (nem baj, ha kicsit mellémegy, végtére úgyse látja senki) törünk hozzá egy kis jeget a csapból, kályhán felmelegítjük, hipp-hopp kész a reggeli pipere. Felbátorodva nagyobb volumenű kalandba vágunk: fürdés bokáig érő vízben. Ehhez csupán a tűzhelyen kell felforrósítani 4-6 mosófazéknyi vizet. Kis problémát okozott annak elérése, hogy az első két fazéknyi víz ne szenvedjen jelentős hőveszteséget, míg társai csatlakoznak, utóbb erre is született megoldás: áztatós vödörbe kerültek, melyet szinte hermetikusan lezárt a nagymama régi nyújtódeszkája. Ebből is látszik: a mi házunkból egy szerényebb néprajzi gyűjtemény simán prezentálható.  Fürdés után szemceruzával pandaszemeket festettünk. Sötét van, no.

Most más ír :

A konyha tündére... 

Ma reggel apával elmentünk mindenhova,köztük szerszámboltba is kilincsért és megláttam a pulton egy 4 cm hosszú sárga színű vízmérték kulcstartót! Az kell nekem! Meg is kaptam, imádoom! És aztán kaptam csokit és anya is, mert holnap lesz a névnapja. Most 3-kor anya megint elment csajklubba és rámbízott egy fél tepsi sütit. Hát szénné égettem, amiért másfél óráig bőgtem és 2 ablak nyitvavolt és egy ajtó miközben én táncoltam,hogy minden macska az eredeti helyén maradjon. Persze ment a szagelszívó és én bőgvicskélve fújtam légfrissítőt. Apa csak röhögött xD Kíváncsi vagyok mikor jön anya és milyen arcot fog vágni. Hideg van. Brrrrrr....

Tényleg hideg volt. És néhány napig szenes levegő. Röhögéssel. Vidámcsalád.

Ne túl nagyra, nehogy megismerjék!

Nem vagyok túl fotogén. Ebből kifolyólag páni félelem önt el a rám szegeződő fényképező láttán. Minekutána, ha valakinek mégis sikerül rábeszélnie a képre (első reakcióm mindig a menekülés, ha kivitelezhető lenne hirtelen ásnék egy gödröt és belekucorodnék, nincs tehát egyszerű dolga annak,aki mégis pont engem akar megörökíteni az utókor számára) egyébként mindig meghat a 10-15 perces könyörgés, jó, akkor legyen: hát tudok olyan kényszeredett, hasfájós képet vágni, hogy a fotós rögtön elpocsékolt időnek tartja a velem való vesződést. Amikor ráadásul közzé is kell tenni az ominózus képet(!) na akkor jön a fenn említett mondat "Ne túl nagyra..." amit családom üvöltve skandál, mialatt a  kamasz megteszi a szükséges képbeállításokat és utána mindenki felhőtlenül kacag - rajtam. Mi ilyen vidám család vagyunk.

Éjjeli őrjárat 2.

Miután "kivendégeskedte" magát nálunk (reggel lett) fogtuk a ládát, kocsiba pakoltuk és a határban szélnek eresztettük a sünit. Bár az útirányáról nem tudtunk tájékozódni, reméltük innen elboldogul egyedül. Mai állatmentő jócselekedet letudva,lám milyen jól megoldottuk a dolgot, helyes. A következő éjjelen azonban hajszálra ugyanúgy megismétlődött az egész: kutyaugatás-morgás-vonyítás, süni hősies ki- ill. beszabadítása a lakásba, étel-ital, lexikonok a tetejére (már a ládának, nem a süninek!), másnap reggel könnyes búcsú a határban: pá! És még sok éjjelen. Jöttek sün-papák, sün-mamák, sün-gyerkőcök, néha párosával, néha magányosan, mindig a megfelelő színvonalú ellátásban részesültek, fuvarköltség felszámolása nélkül eljutattak a mező biztonságába. Mondjuk a szomszédos tanya gazdái gyanakodva fürkésztek bennünket, mikor szinte napi rendszerességgel megjelentünk ugyanott, kiszálltunk, kivettünk valami láthatatlan dolgot, merengve álltunk egy darabig
(figyeltük, ahogy elcsámpázik aranyosan) majd beszálltunk és elhajtottunk. Egyik sünit a tanító néni engedélyével bevittük az iskolába: volt öröm! Ahogy mi, ők sem láttak még ilyet élőben ez volt az első találkozásuk. Okozott némi derültséget, hogy őkelme nem tisztelte a tanóra szentségét, folyton izgett-mozgott. Végül ő is ment társai után a határba. Kezdett bennem körvonalazódni a gyanú, hogy ezek titokban adják egymásnak a címet:"Zöld kerítés, piros téglaház, ha odáig eljutsz, onnan már kocsival szállítanak biztonságos helyre." Szeretjük ezeket a kis csoszogókat.

Egy kis "gyep"

Ez ugyan nem egy gasztro-blog, mégis szeretném itt közzétenni a mai ebédünket. Reform konyha terén mi nem vagyunk egy úttörő család. Kimondottan a magunkénak éreztük a főzőshowban egyik celeb kijelentését, miszerint: "Mi nem eszünk gyepet." Néhány éve azonban ez a hozzáállás drasztikusan megváltozott, amikor beköltözött hozzánk a tökmagolaj. Első ránézésre gusztusosnak se, ehetőnek se tűnt, "Mr. Darcy" azonban olyan áhítattal locsolgatta vele a salátáját(!), hogy gondoltam: megkockáztatom. Azóta kiirthatatlanul "csövezik" a hűtőnkben, sőt mostmár a fagyasztóba is beóvakodott. A Dunántúlon vásároljuk, szigorúan magyar termelőtől. Álljon itt egy rövid leírás fontos élettani hatásáról:
"Mivel a tökmagolaj igen nagy mennyiségben tartalmaz antioxidánsokat ezért kiválóan véd a szabadgyökök káros hatásaitól. A szív és érrendszeri betegségek ellen a kedvező zsírsav összetétele miatt védő hatása van. A vér koleszterin össszetételét kedvezően befolyásolja. Jó hatással van a prosztatára, a húgyhólyagra és a simaizmokra. 
Nyomelemek: Foszfát, nátrium, kalcium, magnézium, szelén, vas, cink, réz, mangán. 
Vitaminok:E, B1, B2, B6, A, C, D. 
Egyéb anyagok:
Növényi szteroidok: D5, D8, de kifejezetten magas a D7 szterol tartalma, továbbá tartalmaz még aminosavakat és egy curcubitin nevű vegyületet."( Forrás:Wikipédia)
Tehát az örök élet innentől bebiztosítva. Szóval az a fekete enyőce ott a saláta jobb oldalán, igen róla zengett fentebb az óda. Mellesleg grillezett házi olívabogyós sajttal ettük, de ennek az élettani hatásáról semmit nem tudok. Csak azt, hogy finom volt.

Állatok 2.

Mint mondtam: mi szeretjük az állatokat. Nyaralás előtt rokonaink nem kevés rémülettel várják a döntést, vajon kire bízzuk kedvenceinket. Persze a rutinosak már jó előre megtudakolják, hogy mikor utazunk és így felkészülten tudják hárítani a kérést úgymond: ők is elutaznak, festetnek, három rokongyereket nyaraltatnak náluk ( azokat persze befogadják!). De eddig mindig szerencsénk volt: valaki nem volt eléggé résen. Így történt, hogy azon a nyáron hét dzsungáriai törpehörcsögünk a gyerekekhez költözött (ők  híresen nagy állatbarátok és csak nyár végén mennek sátorozni). Nagyon jól nyaraltunk, nem kérdezősködtünk az aprónépről, nehogy valahogy le tudják passzolni a feladatot holmi álmatlan éjszakákra (a hörcsögök éjjel aktívak, nappal ki se dugják az orrukat a házukból), kiszabadult állatokra (esküszöm mind született Houdini: mindenhonnan kiszöknek és ilyenkor nemcsak összerágnak dolgokat, de mindezt  egy éhes vízilócsorda lármájával teszik) meg egyéb kellemetlenségekre hivatkozva. Így aztán, amikor hazajöttünk nem kevés megkönnyebbüléssel adták át a kerek tizennyolc darab állatkát,pedig,mint mondták egy megszökött (elképzelhető,hogy átrágta magát egy másik panelba). A következő nyaralásunk előtt bejelentették, hogy Pestre költöznek...

Éjjeli őrjárat

A mi kertünkön egy sün-sztráda vezet át. Ezt  nem tudtuk, világos: ők éjjel mi nappal használtuk a területet. A baj akkor kezdődött, amikor befogadtunk egy gyönyörű kutyát (köszönet érte a makói Állatvédőknek!). Amikor leszállt az éj, minden elcsendesedett, kisvártatva a mi udvarunkból hatalmas lárma csapott fel: ugatás, morgás, fájdalmas vonyítás. És ez többször megismételve a sorrend szigorú betartásával. Én egy nyúl bátorságával bírok, szóltam tehát "Mr.Darcynak": Kifelé! illetve nem: "Kérlek Drágám, kelj fel, a kutya nagyon ugat!" Okos kutyát választottunk, ok nélkül soha semmiért nem ugatott. Most bezzeg!  Hamarosan fény derült a rejtélyre: sünit fogott Alíz. Először ráordított/ugatott, hogy "Tűnés innen!", mire a sün összegömbölyödött, erre kutyus morogni kezdett: "Szóval nem mozdulsz?- akkor majd én hajítalak ki magam - Aúúú!" mert ugye, a süngombóc szúr. Mr.D. fogott egy rongyot, becsavarta a gombóckát, gyöngéden egy ládába helyezte, azt pedig biztonságba illetve a mi előszobánkba. Alíz megnyugodott: betolakodó kitoloncolva a felségterületről. Mi elláttuk sünit étellel - kapott virslit, úgy döntöttünk, ha bogarat eszik, akkor húsevő (butább rajzfilmekben egy almát hurcol a hátán- megmondaná valaki, hogy kerül oda? belefekszik? és otthon meg a család team-munkával leszedi róla? és a magányosok éhen halnak almával a hátukon?) és még vizet is, csicsika. Néhány óra múlva arra ébredtünk, hogy valaki van a szobánkban, beszívott betörőre tippeltünk: csoszogott, morgott, keresgélt valaki a közvetlen közelünkben! Gyors fejszámolás után döntésre jutottunk,miszerint túlerőben vagyunk, tehát villany fel és rávetődünk! A villany fel! még rendben volt, csakhogy nem volt kire rávetődnünk, a szoba üres volt (már ugye rajtunk kívül). A zajok forrását felkutatva megtaláltuk a sünit, aki éppen befészkelte magát a tv-szekrény biztonságába. Hűű. Korábban azt hittük elég egy 80 cm mély ládába tenni, most azonban a láda kijáratát lexikonokkal fedtük be. Ott is maradt őkelme reggelig...Folyt.köv.

Dorothy

Semmi bajom a "kockákkal". Nekem is vannak dolgaim: a rendrakás mindig meg kell, hogy előzze a porszívózást és amíg nincs elmosogatva, szóba sem jöhet a lefekvés. Mindegy mikor mentek el a vendégek. Szóval, megértem. Csak amikor a rosszindulat is játszik... Álljon itt egy tanulságos történet a messzi Amerikából (úgy tűnik ott is vannak): történt egyszer Kansasban, hogy Dorothy és kispajtásai csoportos kirándulásra indultak a szomszédos nagyvárosba. (Indulás:7.30, érkezés:13.00) Lázasan készülődtek, tervezgettek, szülők kis batyukba pakoltak finom enni-innivalót, amit a két pedagógiával megáldott felnőtt utasítására a csoport szépen lerakott a teremben (ott a helye, ott is marad). Élvezetes kirándulás volt, mondjuk úgy 9.30-ig. Mert a Legfelsőbb Oktatási Hatóság rászoktatta ezeket a zsengéket, hogy 10-kor uzsonna, 12-kor ebéd. És ha ez hétfő-kedd-szerda-csütörtökön így történik, a gyerek nem fog leszokni róla péntekre. Ezek már csak ilyen tökéletlenek. Sűrűn vesznek magukhoz kis mennyiséget. De ezen a napon biztos nem! Körbesétálták a várost, ínycsiklandó illatú pékségek, cukrászdák mellett haladt el a kis csapat. Sok érdekes látnivaló volt, nem élvezték szívből. Hazafelé úton a velük utazó nagyobb társaik (ott is előfordul, hogy több osztály használja egyszerre az iskolabuszt) vígan falatozták az elemózsiájuk maradékát, szegény Dorothy sírt. Szóval ezeknek a pedagógiásoknak voltak Elveik. Utóbb a miértekre ez volt a válaszuk. Engedtessék meg nekem, hogy ne tiszteljem őket ezért.
De szerencsére ez a messzi Kansasban történt és ott ugye minden megtörténhet...
U.i.: Dorothy történeteim nemcsak, hogy egy távoli világban játszódnak, de mind színtiszta kitaláció ergo: bármiféle egyezés (bármivel!) csupán a véletlen műve.

Monk módra

"Apa ezzel indította el a kocsit" - tájékoztatott minap a kamasz és rámutatott egy méretes villáskulcsra az ülésen. Kevés műszaki érzékkel rendelkezvén rögtön valami kurbliszerű alkalmazásra gondoltam, mint az autó beindításának kezdetleges módja. Mindegy, nem kell mindent értenem: agyam rögtön törölte a lényegtelen információt. Ügyek intézése után elégedetten csuktam magamra a kocsiajtót és indítottam, mire a motor: Kkh... és nem csinált semmit. Azaz éppen hogy csinált: bekapcsolt a riasztó és hajókürt-szerű bődülésekkel adta a környék tudtára, hogy itt törvénytelenség van készülőben. Kevés pánikkal a hangomban felhívtam "Mr. Darcyt": most mi legyen? Ő született optimizmusával megnyugtatott, hogy semmi az egész, az általa előrelátóan odakészített célszerszámmal csak húzzak rá párat az akkumulátorra és már meg is van oldva. Szóval fel kellene nyitni a motorháztetőt ( jelzem ezzel a feladattal már több ízben megbirkóztam, de különböző típusú autókban igencsak eltérő alakú és elhelyezkedésében is igen változatos dolog az a bizonyos "kallantyú" ) - jelen esetben: sehol. Telefon : "Ne ess pánikba, ott van a jobb/bal (neki ezzel vannak problémái), az ajtód felőli oldalon, lenn." Kicsusszantam az autóból, sikkesen négykézlábra ereszkedtem és a telefonommal bevilágítva a fenn nevezett helyre, megrántottam minden kezem ügyébe eső "kallantyúnak" tűnő dolgot. Közben néhány vezetéket is sikerült kitépnem, nem baj, Mr.D. úgyis szeret ilyenekkel molyolni.
Nem voltam időmérő helyzetben: napokig tarthatott, mire végre meghallottam a kattanást, ami a motorháztető felnyitásának csalhatatlan velejárója. Dinamikusan felpattantam, felnyitottam, rácsaptam és láss csodát a hajókürt elhallgatott! Erre rutinosan lecsuktam a motorháztetőt, kedvesen rámosolyogtam a kisebb csődületre a járdán, behuppantam a vezetőülésbe és laza csuklómozdulattal beindítottam az autót... Kkh... hajókürt ismét. Nem baj, már úgyis tudom mit kell csinálni: kallantyút meghúz, 19-es kulcs marokba, 2-4 erős ütés a sarkokra és már kész is. Kicsit visszafogottabb mosoly a tömegnek (világosan látszott rajtuk, hogy semmi pénzért nem hagynák itt ezt az élvezetes előadást), rövid ima elmormolása után gyújtás és... a másodperc töredéke alatt életre kelt a motor és halk duruzsolással adta a tudtomra, hogy működőképes. A tömeg csalódott füttyei mellett igyekeztem mihamarabb eltűnni, határozottan megfogadva, hogy átfestetem a kocsit, a hajamat, talán bőrszínt is váltok, hiszen továbbra is ebben a kisvárosban szeretnék élni.  Hiába, no, megoldottam egy rejtélyt.
Otthon a feszültség levezetéseként varrtam néhány neszit. Csajosat.

Lebuktam

Reggel tökéletesen átfagyva értünk fel a központba, így igazán nagy szükségünk volt egy forró kávéra. Érthető tehát iparkodásom, hogy minél előbb bejussak abba a csodás, meleg, kávé- és süteményillatú kis oázisba. Valószínűleg a kelleténél nagyobb lendülettel nyitottam az ajtót, szinte berobbantam, mire ott állt legkedvesebb fogdokim, talpig jóképűen és  hibátlan mosolyát rám villantva kérdezte: " Hozzám igyekszik ennyire?" Amiben csak az a gáz, hogy 3 hete elfelejtettem jelentkezni nála ( védekezésül előadnám: gyökérkezelés fenyeget, amire ugye senki sem rohan fejvesztve?). Szóval sármos doki mosolyog én meg érzem, ahogy körbefordul a világ (persze ilyen esetekben a humorom pánikszerűen távozik, a józan ész még marad pár percig, azután ő is odébbáll) gondolhatjátok: nem jöttem jól ki a szituációból. De kedvesen mosolyogtam én is és megígértem, hogy mostmár igen és feltétlenül jelentkezem. A kávé finom volt, a baráti beszélgetés mindannyiunk lelkét megmelengette, Másikbarátnő finom teával kínált bennünket, nézzétek ilyen szép csészéje van :

Sajnos csak telefonnal tudtam fotózni,de a lényeg látszik: különleges csésze,fedéllel. Szeretettel.

Biztosan tudom, hogy az enyém a világ legjobb fogorvosa, de valahol ott legbelül sötét félelmek körvonalazódtak ...

Katicakövek

Míg a kamasz kicsi volt fergeteges szülinapi bulikat tartottunk. Mindig az aktuális kedvenc köré rendeztük a dekorációt, sütit. Sokféle volt: dinós, katicás,tengeres, hercegnős. Remélem majd tudok mutatni képeket róluk! Sokféle játékot játszottunk, kitaláltam egy kincskeresőset: kartonra felrajzoltam a házunk alaprajzát (piros X jelezte a kincs helyét, mint az  rendes kalózoknál  szokás) elvágtam több darabra és először ezeket kellett megkeresni, majd összeállítani és értelmezni (itt már kicsit segítettek az anyukák). Nem tartott soká megtalálni a kincs helyét, amit a valóságban is egy nagy piros X-szel jelöltem, ők persze elrohangáltak mellette folyton. Végül azért meglett. Itt azonban akadt egy kis bökkenő: egy használaton kívüli hűtőszekrénybe rejtettem az ajándékokat, ők édesen körülállták... és nem tudtak vele mit kezdeni. Nézték alul, felül, elöl, hátul, sehol a kincs!
Anyukák hihetetlen önuralommal visszafojtották a kitörni készülő nevetést és várták, milyen megoldás születik. Ifjak álltak, tűnődtek, ötleteltek, hogy mi módon lehetne felborítani, hogy az aljához is hozzáférjenek... Sajnos itt kénytelen voltam közbeavatkozni (balesetek elkerülése végett) próbáltam rávezető kérdésekkel irányítani a kutatást: Hol lehet a kincs? Rajta? Neem! Előtte? Neem! Egyszercsak valakinek beugrott: benne! Hipp-hopp már csak ki kellett nyitni és vígan bontogatták az ajándékokat. Nem, senki ne gondolja, hogy a mi gyerekeink komplett idióták, nagyon jófejű, kedves kölykök, csak szerintem a csoportmunka még annyira nem ment nekik.
Na akkor jöhetnek a katicák. Gyűjtöttünk köveket, nem keveset, befestettük őket katicának. Gyerkőc is nagyon élvezte, nem mondom, hogy mind hibátlan lett, de mi sem vagyunk egyformák ( idézet az " Egy bogár élete" c. rajzfilmből: " Ki mondta, hogy egy katica csak lány lehet?" ami akkor tényleg elgondolkoztatott, vagyis korábban egyáltalán nem gondolkodtunk ezen). Festés után lakkozás következett és a kicsi lesikálása, ami eltartott pár napig ( jól fed a festék!). Szülinap végeztével meg ott álltunk egy katica-hadsereggel, amit, ugye nem lehet kidobni, hiszen a beléfektetett munka, érzelmi kötődés stb. Ekkor újabb felhasználási mód került bevezetésre: párosával rajzokat kapott a katicák hasa és így párosítós-kitalálós az-igazi-nevét-nem-tudom játékká vált. Tudjátok, amikor felfordítunk egy lapot, jelen esetben katicát, megnézzük, visszatesszük és próbáljuk eltalálni a párját. Ezzel sok-sok vidám órát eltöltöttünk. Ugye, ez rengeteg katica?

Düh

Harmatosabb lelkűek, kérem ezt a bejegyzést messzire kerüljék el! Itt most csúnya dolgokról lesz szó. Esküszöm, eldobom az agyam! Amikor egyébként jelentéktelen emberek némi hatalmat kapnak a kezükbe! Gondolom ez generálja a parkolóőrök iránti osztatlan szeretetet is. Vagy a tárcsás-ember, esetleg a portás iránt: élet és halál ura. Én most (és minden évben ilyenkor) a fametsző-emberre vagyok dühös! Két gyönyörű diófa áll a házunk előtt. A diófát nem szokták metszeni, mi mégis nagyon vigyázunk, hogy ne érjen a vezetékekhez, rendszeresen levágjuk azokat az ágakat, amelyek esetleg útban vannak. De mindig csak a legközelebbit. Utána megöleljük a fát, ahogy kell. Erre jön ez a két fajankó és olyan iszonyatos pusztítást végez a fán, hogy legszívesebben...! Egyszer már betelefonáltam, hogy mondjuk talán olyannal kellene elvégeztetni ezt a munkát, aki ért is hozzá, nem a kazánfűtővel ( elnézést kérek a szakmailag igényes és hozzáértő  kazánfűtőktől!) és nem ilyen gyökér, mire: "természetesen, intézkedni fognak" mondom jó, ragasszák vissza a bunkók által lemészárolt ágakat. És ezt minden évben megtehetik büntetlenül. Sőt, látom a gonoszságot az arcukon, mikor a majd két méteres ágakat levágják.Szerintem világosan látszik a képeken, hogy több méter választotta el az adott ágakat az "imádott" vezetéküktől!! No, ez nem egy "szeressük egymást, gyerekek" bejegyzés lett. Én szóltam.

Gombhoz a kabátot...

tutira ismeritek ezt a mondást, én azonban módosítottam: nem gombhoz:anyaghoz és nem kabátot:babát. Biztos egyedül vagyok a világon ezzel: imádom a turkálókat. Mondjuk mindig viszek szakértő-barátnőt, neki nagyon megy, én legtöbbször csak gyűrött és kevéssé higiénikus toprongyot látok, amit ő biztos kézzel kiemel a kupacból, hazaviszem, kellő fertőtlenítés után kiderül róla, hogy ez a legmenőbb márka/fazon/szín a tinivilágban és  innentől a nagylányom kedvenc ruhadarabjává válik. Említettem már a barátok fontosságát? Most azonban véletlenül én találtam erre a romantikus anyagra és egyből valami jelmez-ötlet kezdett körvonalazódni. Miután ezt megosztottam a kamasszal, ő hűvösen közölte, hogy ne is álmodjak róla, hogy ő valamikor is kiröhögteti magát egy ilyen maskarában, a barátai nem beszélnének vele többet. Különben is: jelmez = baromság. Lepattintott. Ekkor ugrott be a baba-ötlet. Játszadozni kezdtem a hőre szilárduló gyurmával: ebből készültek a fejek, karok, lábak. A törzset varrtam, kitömtem, ragasztópisztollyal hozzáerősítettem a  többit és már következhetett is a ruha. Hajat hobbyboltban kapható babahajból csináltam, a kalapot filcből. Mindig halogatom, de kellene csinálni nekik egy állványt, amin délcegen kihúzhatnák magukat, így kicsit roggyantan állnak, de azért szeretettel karolják egymást. A fickó egy kevéssé befutott ám kellően bohém flamand festő a másikuk meg... ki tudja hogyan kerültek ezek össze?

Díjat kaptam, köszönöm!

Szerintem minden rekordot megdöntöttem azzal, hogy négy napos blogommal két személytől is megkaptam ezt a díjat. Persze, tudom, hogy ez megelőlegezett bizalom, meg kapcsolatépítés "internet-módra" mindenesetre igyekszem rászolgálni. Köszönöm Macus, tisztellek és nem csak a földrajzi távolság miatt állsz közel hozzám és köszönöm Kreativkonyha, ugyan még nem nagyon ismerjük egymást,de remélem nem véletlenül találtunk egymásra! Technikai hiányosságaimnak hála csak most tudom továbbküldeni (elnézést az időbeli csúszásért): fogadd szeretettel Ami és Szilvi-bisztró, mindketten színvonalas gasztro-blogot írtok, csak ámulok, milyen bátran kísérleteztek és sikerül! Folytassátok áldásos tevékenységeteket mindannyiunk okulására!

Köszönöm továbbá a kedves névnapi üdvözleteket és ajándékokat! Szerencsére munkával ünnepeltem ezt a napot, ezért csak most tudom megmutatni az ajándékaimat. Íme:

Csak semmi babona!

Klubdélutánt tartottunk tegnap. Széles ívben beintve a babonának tizenhárman ültük körül az asztalt és nagyon jól szórakoztunk. ( Lehet, hogy a babona része csak ezután következik?! - tudom: 8! ) Jó, hogy ennyire különbözőek vagyunk és mégis megtaláljuk a közös hangot. Vannak ugye, a vérprofik: ők biztos kézzel vezetik kódorgó kis csapatunkat a sütés-főzés, a kézimunka (kötés, horgolás, xszemezés) rögös útjain, minden kérdésünkre készségesen válaszolnak,tanácsaikkal jelentősen megkönnyítvén a mindennapjainkat. Vannak az érdeklődve hallgatók, akik ha néha megszólalnak lenyűgöznek szívből jövő kedvességükkel. Vannak a harsányak: beszólásaikat hangos derültség fogadja. A csetlő-botlók, akik meg merik osztani kisebb-nagyobb hiányosságukat is, hiába, ez egy toleráns társaság! És van egy barátunk: ő maga a megtestesült nyugodt energia. Így egész a csapat. Remélem nem bántottam meg senkit, mindannyian közel álltok hozzám!
Szokás, hogy mindenki hoz valami csemegét: sütiket, aszalt gyümölcsöket eszegetünk beszélgetés közben. Én ezzel készültem:
                                   Sajtos tallér
 Anyagszükséglet: 1 kg liszt, 2db margarin-kocka, 2 kk. sütőpor, 1 ek. só, 2 dl tej, 4 tojássárgája, töltelékhez: 40 dkg margarin, 40 dkg reszelt sajt
Előállítás: egyszerűen összegyúrom ( a töltelék kivételével) 4 db cipóra osztom, majd téglalapokat nyújtok belőlük. A töltelékhez megolvasztom a margarint és belekeverek annyi sajtot, amennyit csak felvesz. Ez nálunk biztosan több, mint az előírt mennyiség, mi nagyon-nagyon sajtosan szeretjük.
Ezt a "krémet" rákenem a téglalapokra, feltekerem és kis időre hűtőbe teszem, utána könnyebb szeletelni. Ha nincs szükség ekkora mennyiségre (nálunk ritkán jön össze 20-25 vendég...), simán le lehet fagyasztani és szükség esetén előkapni, 10 perc múlva szeletelhető és mehet a sütőbe. Sütés: 220 fokon kb.15-20 perc. Elég egyszerű, nem lehet elrontani, finom, ropogós süti.
Igazán jól szórakoztunk tegnap, innen üzenem a vezetőknek, a követőknek, a csetlő-botlóknak,harsányaknak, figyelőknek és mindannyiótoknak, akiben ezek a tulajdonságok vegyülnek: már alig várom a következő találkozót!

Valaki emlékszik...?

még arra az időre, amikor nem volt hétfőn tv-adás, volt viszont rádiókabaré, este pontban negyed nyolckor elkezdődött a mese és mindig a maci példamutató fogmosásával és hiszti nélküli lefekvésével végződött? Abban az időben a gyerekműsorok szerkesztői nem tartották valami sokra ezt a korosztályt. Voltak ugyanis a "baráti és szoc." országok rajz- illetve bábfilmjei: nem, szerintem senki sem akar emlékezni Baltazar professzorra (beletette a problémát a gépébe, ismeretlen adalékanyagok hozzáadásával, majd lepárlásával egy hosszú és kanyargós csőhálózat végén megjelent néhány azonosíthatatlan folyadékcseppecske, amit ő lombikban felfogott és ez jelentette a megoldást az adott problémára), vagy a "No, megállj csak!"nyuszijára és farkasára (ha elég sokat megnéztél belőle simán meg tudtad rajzolni Moszkva közlekedési térképét beleértve az üzletek mozgólépcsőit is) esetleg Moha és Páfrány (két idősödő, zsörtölődő törpeférfi - nincs nő, aki ezeket elviselje!- változatos kalandjai: mondjuk egy pók kiűzése a házukból). Gyakran még szövegük se volt: nem kell összezavarni ezt a fejletlen korosztályt a sok locsogással. És persze itt voltak a hazai alkotások: volt nekünk egy Futrinka utcánk (hogy miért pont egy bogárról kellett elnevezni?) ahol Cicamica a mese végén negédes hangon levonta az aznapi tanulságot a kis butuska Buksi kutyusnak (és persze a néző gyerekeknek), mint például "Nem illik ám más szafaládéjára szemet vetni!", vagy "Megkergetni az egereket, az nem jó kutyushoz méltó cselekedet." mire is a kis nézők nem lopkodtak szafaládét és nem kergettek egereket (valószínűleg). Vasárnap délelőtt: anya főz, apa szereli a kocsit/ajtózárat/karácsonyfatalpat (aktualitás szerint) a kiskorú ne legyen láb alatt: valami gyerekműsort a tv-be! Akkor nesze nekünk Zsebtévé! Itt már elég választékos volt az összeállítás: hallhattunk verset a szépséges versmondó lánytól, akinek Móka Miki mindig bókolt  (példát mutatva az udvariasságból), voltak dalok, csalafinta átverések Hakapeszi Makival (természetesen a jó mindig győzedelmeskedett és utána megosztoztak a csokin) és igen: itt volt Furfangos Frigyes mester is a maga fejtörőivel, aminek egy része tényleg furfangos volt, más részük azonban szimplán szivatós: Miért nincs a vonatnak bástyája?- típusú, szerintem maga Móka Miki is szégyellte, aki a megoldás elhangzása után kipréselt egy "Köszönjük, Frigyes mester!"-t  olyan arccal, amiről még a harmatos korosztály is simán leolvasta, hogy most legszívesebben kirugdalná a stúdióból. Maga a figura azonban tetszett, ezért valamikor ( úgy húsz éve) megcsináltam magunknak. Máig nem értem, hogy miért nem tűnt el a sok költözés alkalmával, de most ezt "meghálálva" neki, íme: ország-világnak megmutatom.

Könyvek, zoknik

Könyvtárban lenni jó. Szinte egy más világ: kedvesek és udvariasak itt az emberek. Csönd van. Senki nem rohan. Rád mosolyognak, segítenek. A múltkor nem sikerült könyvet választanom, tanácsot kértem. Egy röpke pillanatra elkalandoztam,mire a könyvtáros hölgy letett elém 15 könyvet. Elvesztettük a szemkontaktust a hegy két oldalán. Elsápadtam: szeretek olvasni,de ennyit?! Ő kedvesen elmosolyodott és elmesélte,hogy miért érdekelhet engem pont ez és a másik szintén. Hol tapasztalsz még ilyen érdek nélküli segítőkészséget? Az már csak hab a tortán, hogy olyan könyveket találok! Legújabb felfedezettem:
Életre kelt zoknik - Egyedi, fantáziadús zoknilények, lépésről-lépésre Danieltől (Aréna 2000 Kiadó, 2010) Szöveg és fotók: Daniel és Chiawei Liao
Fantasztikus dolgok vannak benne! Elbűvöltek ezek a karakteres zoknilények, továbbgondolva megvalósítottam néhányat. Ezek olyan mókásak. Az a "sukár" alakjuk! Kedves és értelmes tekintetük! Több is készül, már csak a társaság kedvéért is, hiszen látható, hogy társas lények (mondjuk úgy tudom elképzelni, hogy együtt unatkoznak...).