Lebuktam

Reggel tökéletesen átfagyva értünk fel a központba, így igazán nagy szükségünk volt egy forró kávéra. Érthető tehát iparkodásom, hogy minél előbb bejussak abba a csodás, meleg, kávé- és süteményillatú kis oázisba. Valószínűleg a kelleténél nagyobb lendülettel nyitottam az ajtót, szinte berobbantam, mire ott állt legkedvesebb fogdokim, talpig jóképűen és  hibátlan mosolyát rám villantva kérdezte: " Hozzám igyekszik ennyire?" Amiben csak az a gáz, hogy 3 hete elfelejtettem jelentkezni nála ( védekezésül előadnám: gyökérkezelés fenyeget, amire ugye senki sem rohan fejvesztve?). Szóval sármos doki mosolyog én meg érzem, ahogy körbefordul a világ (persze ilyen esetekben a humorom pánikszerűen távozik, a józan ész még marad pár percig, azután ő is odébbáll) gondolhatjátok: nem jöttem jól ki a szituációból. De kedvesen mosolyogtam én is és megígértem, hogy mostmár igen és feltétlenül jelentkezem. A kávé finom volt, a baráti beszélgetés mindannyiunk lelkét megmelengette, Másikbarátnő finom teával kínált bennünket, nézzétek ilyen szép csészéje van :

Sajnos csak telefonnal tudtam fotózni,de a lényeg látszik: különleges csésze,fedéllel. Szeretettel.

Biztosan tudom, hogy az enyém a világ legjobb fogorvosa, de valahol ott legbelül sötét félelmek körvonalazódtak ...