2011. március 19., szombat

Ezt inkább senki ne olvassa el...

Ennyi volt. Elment. Pici szíve megszűnt dobogni. Párja csodálkozó szemekkel körbetotyogta: Miért nem szalad? Mi könnybe lábadt szemekkel néztük: Nem szalad. Szeretném remélni, hogy egy jobb helyre került, ahol önfeledten futkározhat  egész nap, vagy teheti, amihez kedve van. Az a baj ezzel az aprónéppel, hogy hozzá kellene szoknunk a veszteséghez. De mi egyszerűen nem vagyunk hajlandók! Mi eltökélten hisszük, hogy az állataink velünk együtt öregszenek meg békében és szeretetben. Mi simán el tudjuk képzelni, hogy a hörcsögünk 40-50 évig fog élni, a cicáról, kutyáról nem is beszélve. Ilyenkor meg állunk ledermedve, mintha nem tudtuk volna előre, hogy ez is bekövetkezik: egyszer mindenki itt hagy minket, vagy mi hagyjuk el őket örökre. Megint szomorú, megint esik, biztos ezért.

8 megjegyzés:

Ami írta...

Igen, az idő is megsiratja...

Nagy vigasztaló ölelést küldök Medora!
puszi
Ami

Jutka írta...

Sajnálom!:(

Macus írta...

:((

Andicsek írta...

Nekem is akadt mára gyász meg veszteség. csak talán én nem tudom ilyen szépen kiadni magamból. Adott volt egy japánkakas meg két tyúk,. múlthéten az egyik tyúk vetette magát a szomszéd kutyája karmaiba, ma a másik. pedig már tojtak. bossszant, mert hiába a 2méteres kerítés. ezeknek az sem akadály.éjjel az 4méteres bodzafa tetején aludtak. Szegény szomszédasszony hívott sírva, hogy a másik tyúk is kutyamartaléka lett... az ösztönöknek nem lehet parancsolni, én meg csak széttárom a karjaimat...

Limara írta...

Sajnálom!:((

Újságíró Világvégén írta...

szegényke...annyira lehet őket szeretni, rengeteg örömet okoznak, csak, hát, ilyenkor nagyon rossz....

Medora írta...

Köszönöm, hogy ilyen cím ellenére mégis elolvastátok. És velem éreztek.

Boboce írta...

Sajnálom ...........