Elveszve

Úgy tűnt térképpel sem találunk oda. Úttalan utakon, kihalt épületek mellett köröztünk,de a B/Vll az nem volt sehol. Végül feladtuk, kocsit hátrahagyva gyalogosan vágtunk neki az erdőnek. Még akár hangulatos is lehetett volna: óriásfák álltak körül bennünket, vadvirágok a fák alatt, madárcsicsergés. Csak az a kihaltság, ami még nappal is borzongató, bele nem tudok gondolni, mi lehet itt éjszaka. És akkor megpillantottam azt az épületet és szédítő időutazásba kezdtem. 1980-at írtunk és én, kitüntetett diák, épp itt álltam piros nyakkendővel, táskámban a következő két hét túléléséhez szükséges holmival. És bemutatkoztunk és bepakoltunk. Máig nem tudom, hogy a bőröndnyi cuccot hogyan tudtuk elhelyezni a postaláda méretű szekrényekben, az biztos, hogy szinte mindenki gyűrött volt. És ez így demokratikus. És akkor jött az örök dilemma: alsó, vagy felső? Mármint ágy. Az alsó: klausztrofóbia + a felső és az összes látogatója a te takaródról mászik fel. Felső: tériszony klausztrofóbiával, mert a plafon annyira alacsony, hogy felülni alig tudsz. Vizesblokk táboronként egy, étkező dettó. És ezt ki kellett érdemelni. És visszatért az első reggel, ahogy felharsant a mindenütt jelen lévő hangszórókból: „Egy, kettő, három, négy, mély lélegzetet végy! Rajta, pajtás, terpesz állás, térd hajlítás, törzsfordítás, helyben jársz és karlendítés! Egy...” És ha nem voltál elég gyors, hogy magadra rángasd a melegítődet, kíméletlenül kizavartak szégyenszemre pizsamában a tömegbe bohóckodni. Nem, nem akarom azt sugallni, hogy rossz volt, akkor és ott alkalmazkodtunk, mert azt már jól belénk nevelték. És legtöbbször élveztük az együttlétet, a kalandokat. De most és itt NEM. Nem vagyok hajlandó ilyen nomád körülmények között eltölteni egyetlen percet sem. Én igazán nem vagyok válogatós, én a zalakarosi sport-szállón szocializálódtam (aki ismerte, tudja milyen volt: csillagot még az ulánbátori bányászküldöttség sem ítélt volna neki két hét tárnafogság után sem!) de ez itt mindennek a teteje, illetve az alja. Sohadesohadesoha és tessék engem azonnal hazafuvarozni!! Családom már ismer: tudják, ha jó mélyre jutok a kétségbeesésben, elég csak egy fokkal jobbat mutatni, már örömmel egyezem bele, mert alapjában véve szeretem őket és mégiscsak kirándulás meg családi program. És nem vagyok hülye: világosan látom, hogy a hangyás sátorhoz képest a hangyás kőház igen pazar alternatíva, amit illik azonnal elfogadni! Így találtam magam a kőház kőszobájában, sírni csak akkor kezdtem el, amikor a penészes fürdőszobaajtó szomorúan málló festésére tévedt a tekintetem. Volt ott minden: 70-es évek trendi bútorhuzata a falra applikálva, úgyis, mint falvédő, de az ágy közepénél igényesen körbevágott konnektorral. Mi a bánatot kezdtek ezekkel a konnektorokkal? Minden ágyhoz tartozik ugyanis egy, derékmagasságban. A linóleumot magára valamit adó népkonyha már harminc éve kidobta volna, a falfestés koszos, a szekrényekbe nemhogy bepakolni nem engedtem, de szigorúan megtiltottam a megközelítésüket is! Lámpabúra mondjuk csak a fürdőszobában nincs, így a rozsdás tusolóból szétfröccsenő víz teszi igazán kalandossá az ittlétünket. Komolyan fontolgatom a tisztátalanságot. Így jelen időben, mert ez a jelenem. Kalandos élménybeszámolómat később folytatom. Ha ugyan valaki még bírja cérnával.