Zene

Vasárnap reggel fél hétkor panaszolom a boltban: "Vészhelyzet állt elő: nem tudok mosogatni." Mire Gyulaúr, a boltos egy fél mosollyal: "Akkor két eset lehetséges: vinni kell mosogatót, vagy el kell hozni a mosatlant."
Most szól, ember??! Hiába, le vagyok lassulva így vasárnap reggel.
És hogy a korán kelésért kárpótolva legyek: koncertre szólt a meghívónk délutánra. Van a városunknak ifjúsági vonószenekara, ők játszottak. Egy csodaszép teremben, csodaszép zenéket. És elnéztem őket: a kamasz első hegedűben, aki akkora, mint én (most 10 centis sarokkal magasabb volt), az előtte lévő nagylány egy fejjel még nála is magasabb, a harmadik hegedűben pedig egy akkorka kislány is húzta, hogy szinte ki sem látszott a támlás szék mögül. Szerintem nem volt nagyobb a hegedűje 30 centinél. És ők mind ott ültek sok-sok szombat délelőtt, hétköznap délután, visszajártak esőben, hóesésben messziről is, hogy együtt zenélhessenek. Mert a zene az kell. És ezeknek a szürke délutánoknak, a szabadidejükből feláldozott óráknak az eredményét hallhattuk most itt. Lenyűgöző volt. És felcsendült az a dal, amitől újra tizenhétnek éreztem magam ahogy sietek lefelé a lépcsőn a kartonruhámban, mert a kapu előtt vár valaki, akivel kézenfogva lehet andalogni és papír stanicliból cseresznyét eszegetni. Hű, de régen volt. És játszottak régi tanítványok is, akik már zenész "pályára" álltak, akik a volt tanáruk miatti tiszteletből jöttek el és megmutatták virtuozitásukat. És nagy tapsot kapott a bájos tanárnő, aki csinosan, lelkesen vezényelt és néha szinte táncolt, mert annyira beleélte magát a zenébe. Élveztük ezt a délutánt. Csak volt ott egy üres szék. Valaki hiányzott. Lestük: hátha feltűnik kedves alakja, hogy pillantásával biztassa a tanítványait, hogy figyelmes tekintete kövesse a vonók mozgását, ahogy tette minden más koncerten. Mert nem tudott úgy elmúlni fellépés, hogy Ő ne lett volna ott. Most hiába vártuk. Nem mosolygott, nem bátorított. Kihagyták. Nemértem.