2011. április 13., szerda

Anno

Amikor 19 évesen a szocialista gazdaság apró fogaskereke lettem, nagyon elégedett voltam. Úgy éreztem bérszámfejtőnek lenni igazi királyság. A számok mindig is barátaim voltak, az emberekkel is elboldogulok, tanulni tudok, beilleszkedem. Igen, én még tudom mi az a kommunista szombat, a húspénz (310,-Ft) és a felbruttósítás. Ilyen öreg vagyok, na. Egy apró irodába kerültem Ibi néni és Gizi néni mellé, akik néha összeráncolt szemöldökkel figyelték hóbortos ténykedésemet, ám így visszagondolva úgy érzem szerettek. Vagy legalábbis elviseltek. Meg néha kimostak, ha valami irtó nagy galibát csináltam, úgymint elfelejtettem a "kutyanyelvet" elkérni a táppénzestől, vagy nem vontam le a havi gyerektartás. Tényleg, 19 évesen előfordult, hogy gyerektartást fizettem egy teljesen ismeretlen nőnek! Gondoltam illene talán bemutatkoznunk. Meg voltak számítógépeink, szám szerint kettő, de azok akkorák voltak, mint egy jól megtermett íróasztal. És a gépteremben nem lehetett cigizni, mert a könyvelők is használták, de mondjuk ezt senki sem vette komolyan, mert ugyan ki nézi délután ötkor, amikor már kettőkor lejárt a munkaidő. És ha valami galiba támadt, akkor jött Karcsianapfénypontja. Irtó jóképű volt és házas. Sajna. De MINDIG meg tudta csinálni, akkora agya volt, hogy csak na. Mi bérszámfejtők dátumok szerint éltünk. Pontosan meg volt szabva mindennek az ideje, nem lehetett halasztani egy napot sem. Ha nem volt kész időre, maradtál akármeddig. Ha a gép elromlott, jött a kockás papír, ceruza. Mindennek egyezni kellett, sarkosan. Azonban, ha 10 óra lett, nálunk megállt az élet. A ceruza kiesett a kezekből, az ütött-kopott bádog teáskannába víz csorgott, majd a rezsóra került, bele a szocialista tervgazdálkodás lehető legolcsóbb teafilteréből kettő, felforrt: tea-time. Közben bekapcsolódott a kisrádió, előkerült a májkrémes kenyér és jött a Szabó család. Mindig. Minden egyes nap. Te, én annyi teát megittam ezalatt az idő alatt, hogy egész életemre elég. Rá se bírok nézni. Pedig már vannak igazán finomak, meg nem is kötelező, de az érzés az megmaradt. Szegény Ibi néni, meg Gizi néni valószínűleg egy felhőn ülve lóbázza a lábát (nem tudom, hogy szokták meg a tétlenséget, hisz mindkettő igen szorgalmas emberke volt) és figyelik elborzadva, hogy milyen hülyeségeket viszek véghez, de nem, a teából azóta köszönöm nem kérek!

4 megjegyzés:

Macus írta...

Nosztalgikus hangulatban vagy? Úgy tűnik. :)

Patrícia írta...

Érdekes, minap én is épp a teán nosztalgiáztam:)Igaz, én épp iszogattam:)

tegnap szereztem be rózsás ollót.:) És ha már ott voltam, rózsás bögrét, és rózsás sálat:))))) De olyan szépek:)

Editfolt írta...

NEM SOK ÉV KÜLÖNBSÉG VAN KÖZTÜNK, ÉN MÁR A LEGVÉGÉRE KERÜLTEM IRODÁBA, DE MOST ELÉG NEVETSÉGESEK AZOK A DOLGOK AMIKET OTT, AKKOR, ÉS AMIVEL CSINÁLTUK. TEA HELYETT NÁLUNK KÁVÉ VOLT. 2 FT!

Medora írta...

Macus, a Te zenéiddel kezdődött minden.
Patrícia, örülök, hogy ikrek lettek az ollóink! Egy kis tavasz ebben a hülye hidegben.
Editfolt, elcsípted a szocializmus végét. Te sokkal fiatalabb vagy. És jól áll az új hajszín.