"Szilánkos mennyország"

Csak álltam és néztem, ahogy kedves alakja távolodik. Nem volt szomorú: narancs és piros fények vették körül. Nagyon harmonikus a megjelenése: blúzhoz, táskához illő cipő, apró kiegészítők. Jó pár éve sírunk, nevetünk együtt, nagy kincs nekem: barát. Nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen: jó. Az élet lökdösi, taszigálja, ő legfeljebb ijedt tekintettel mosolyog. Jaj, annyira szeretnék ilyen lenni! Itt volt velem, picit derűsebben sütött a nap. Elment hát és olyan "itthagyottság" érzésem lett. Pont, mint az óvodában, mikor kitépték a kezemből a kezet, ami odavezetett ("Azonnal hagyd abba a bőgést, nincs időm a hisztidre!") és én álltam megszeppenve, nem tudtam eldönteni, hogy melyik utat válasszam. Maradjak a jól bevált stratégiámnál és torkom szakadtából bömböljek-e, ami azt a kétes eredményt hozza, hogy visszajönnek értem és erős felindultsággal hazalökdösnek, ugyan korántsem barátságos légkörben, de mégiscsak a saját kis kuckómban lehetek. Vagy pisszenés nélkül húzódjak a fal mellé, így kerülvén ki Rózsika néni rosszalló tekintetének hatósugarából és észrevétlenül, moccanatlanul töltsem ezt az újabb napot is. Lehet, hogy nem én voltam a felnövekvő szocialista emberpéldány mintadarabja, de az biztos, hogy az óvodás koromból egyetlen szép emléket sem őrzött meg a lelkem. Néha megkérdezik: "Mi volt a jeled az óvodában?" (Azért nem sűrűn ereszkedik le idáig a társalgás színvonala!) Én állok, vadul kutatok az emlékeim között és nem jut eszembe semmi. Talán... mondom elgondolkodva, végül kibökök valamit, aminek semmi, de semmi köze az én óvodai jelemhez. Szóval, ilyen érzések kerítettek hatalmukba. De az is lehet, hogy csak beteg leszek, meg front van, meg ilyenek. Optimizmus, hurrá.