"Levelem jött - mondja az ág"

Pici ikon a telefonom kijelzőjén. Megnézem: "Ide dughatnád azt a sunyi képedet! Már elfelejtettél bennünket? A tévé, amit hoztál, az is elromlott!!" Tévé ügyben teljesen ártatlan lévén azonnal válaszoltam: "Jó, hamarosan beugrom és elviszem a szerelőhöz!" Néhány óra múlva újabb üzenet: " Bocsánat, bocsánat!" Válaszoltam: "Azért a sunyi kicsit erős volt." Pláne, hogy nem is ismer.
Postai értesítőt találtam a ládában. Böngészgettem: a név még csak-csak, de, hogy honnan, kitől az teljesen olvashatatlan. Mutattam "Mr.Darcynak", ő egyrészt korábban postás volt, másrészt genetikailag pocsékul ír. Néha még saját maga sem boldogul az írásával. Mentegetőzik: "Pedig azért írtam nagybetűkkel..." Mire mi felhörrenünk: "Írtad??!" Gyanítom ezeket a postásokat valami titkosírásra oktatják. Cél: mindenáron becsalni a főpostára a tisztelt címzettet és rávenni a levele átvételére. Az ember mindig reménykedik: talán milliós lottónyereményről, távoli rokon után örökölt karibi nyaralóról van szó... Bementem. Jó hosszú sor előttem, mögöttem. Közben észrevettem, hogy a kódfejtő cédulát otthon felejtettem. Enyhe pánikkal a hangomban vallottam ezt be a postás kisasszonynak, mire ő a porosz hadseregben rendszeresítette hanghordozással és hangerővel közölte: "Értesítőnévlakcím, ki a kézbesítő, kitőljöttmikor!" Picit összerezzenve elgondolkoztam: mivel benyújtottam neki a személyimet és a lakcímkártyámat és elmondtam, hogy a levélkét otthon feledtem, a mondat első fele szerintem felesleges. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tud-e olvasni, egyáltalán látja-e az igazolványaimat, vagy mindezt szóban is meg kell erősítenem. Mindegy, megerősítettem. Irtó jó fej postásunk van, páratlan humorral, viszont kizárólag csak a becenevén emlegeti mindenki. Gondoltam, ha ez a kislány ennyire elveszett írás-olvasás terén akkor nem tehetem vele, hogy benyögök egy becenevet a kézbesítő kilétére vonatkozóan, mert azzal pláne nem boldogul. Szélsebesen kutattam emlékezetemben, mire pár perc után megszületett a név, az igazi. Tényleg csak pár percig álltunk tíz-tizenöten néma csendben a postán. És komoly, hogy senki nem röhögött rajtam. Hogy hova kívántak az más. Na akkor ugorjunk neki a mondat második felének: "kitőljöttmikor". Honnan a bánatból kellene tudnom, hogy ki ír nekem levelet és mikor?! Elnéztem a kislány mögé: biztos nem volt száz levele csinos kis csoportokba rendezve. Úgy képzelem, hogy odamegy a nagy nehezen megfejtett nevű kézbesítő csoportjához és átnézi a tizenvalahány levelet rákeresve a névre, címre. Én, mondjuk így csinálnám. Ehelyett megint csak feltartva a sort nekem kellett mentális bűvészmutatványokkal megtippelni, hogy vajon ki írhatott. Itt már kezdtem elveszíteni a talajt, de szerencsére csatlakozott Mr. Darcy ő elsőre rájött, hogy honnan, nyomta is mindentudóan a postás szakzsargont: "Nagyalakú." A kislány megérezte, hogy méltó ellenfelére akadt, abbahagyta az idegesítő faggatózást, ehelyett idegesítő keresgélésbe kezdett. "Nincs" - közölte hamarosan. Mr. Darcy Vídiásan: "Biztosan ott van." Kislány nekiiramodott újra.  "Nincs." "De van, de van, de van." A tömeg felmordult mögöttünk. Végül csak meglett. Nem bírtam tiszta szívből mosolyogni kifelé menet. És még csak nem is lottónyeremény.