Az eső, amikor nem esik

Lélekgyógyász (és más egyebekben is kiváló) Barátnőnk velem foglalkozott. Jó sokáig. Talán sohase kaptam még ennyi figyelmet. És mondta: "Így lesz jó, tedd ezt, csináld másként." Hiszek neki. Miért ne? Évek óta gyűjtögetett Monkságomat leküzdöm, megígértem. Haza indultam, persze biciklivel. Akkora felhők lógtak az égen, hogy szinte sötét volt. Felnéztem és eldöntöttem, hogy nem fogok megázni, mert annak a felhőnek tutira mindegy, hogy most esik, vagy csak 20 perc múlva, amikor már otthon leszek. És simán hazaértem. Zéró eső. Délután újra a városközpontban volt dolgom, szemerkélni kezdett. Jó, de én akkor sem fogok megázni! Elmentem, hazajöttem. Elázás: 0. Színtiszta varázslat!

Ezeket a csodákat mind lomisoknál találtam, pár fillér volt az egész. "Mr. D." szerint nem is ér többet, de ő nem ért hozzá, mint az köztudott.

Cica

Talán megérezte, hogy fázom. Az éjszaka közepén bársony talpacskáin besétált a szobába, kecsesen felugrott a takarómra, picit dorombolt, majd szép ívű kanyarban elhelyezkedett. Erre volt szükségem: két tenyérnyi cicamelegség.

Nagymama

Egyik hideg télen kislányom zenekara Bécsbe utazott a karácsonyi vásárra. Befizettük és én már előre halálosan aggódtam : tél, síkos utak, buszbalesetek, Szent Ég! Nem csak magamban tipródtam "Mr.Darcy" is kapott belőle jócskán (mire ő: "hülye vagy, nem kell a gyereket stresszelni!")  ám  tökéletesen biztos voltam benne, hogy ha ott lehetnék én csuklóból hárítanék minden rontást, baj nem érhetné a kis csapatot. Utóbb kiderült, hogy mégiscsak van egy hely: jöhetek akár mentőangyal szerepben is. Karácsony táján bennünket nem szokott felvetni a pénz (máskor bezzeg!) most azonban még ennél is lejjebb voltunk picit, kiderült: nem futja Bécsre. Szép tervek ugrottak, ideges reszketés vissza. Nem tudom már mit kerestem a régi holmijaim között, amikor kezembe akadt egy kis füzetecske. Egy régi takarékbetétkönyv volt, amit az én Tündérmamám születésemkor nyitott, rajta az a kedves becenév, amit ő adott nekem. Belelapoztam, látszott, hogy többször betettek-kivettek pénzt belőle és a végén egy egész kis összeg maradt csupán. Másnap meglátogattam pénzintézeti Örökbarátnőmet és megmutattam neki a könyvet, gondoltam ez annyi év után már semmit sem ér. Mondta: hagyjam ott, majd utánanéz. Pár nap múlva közölte velem, hogy ez ugyan már ősrégi és ő még nem is látott ilyet, de a pénzintézet azért mégiscsak vállalja és az összeg a kamatokkal együtt pontosan ennyi és fáradjak a pénztárba. Nem hiszitek el: a Mamám eljuttatott engem Bécsbe! Mondja valaki, hogy nincsenek csodák.

Boldog ünnepet kívánok mindenkinek!

Mi mindig elmentünk ilyenkor. Rendszeresen a plázában töltöttük el ezt a napot, már kialakulóban volt egy kis baráti csoport, a "húsvét menekültjei". Mert nem bírtuk látni a kislányunk csalódottságát, hogy még az a kis piszok sem jött el meglocsolni, aki egyébként az óvodában lelkesen húzogatta a copfját. Pedig nem is lakik messze. Elég! Semmi további gyerekkönny, inkább mozi. Néha sikerült jó filmet kifogni, néha meg nem. Utóbbi években sajnos nem erre a dátumra időzítették a filmpremiereket. Nézhettünk drága pénzért olyan vacakokat! Innen üzenem a többi menekültnek, hogy az idén nem megyünk. Várjuk a locsolkodókat. Kicsit formabontóan: nálunk nem lesz piros tojás (ugyan mit lehet kezdeni vele az ünnep után), ki tudja mit kell adni a mai kamaszoknak? Mert pénzt lehetne, de nem lesz abból sértődés? Új kocsi, telefon, plazmatévé? Úgy döntöttünk csokoládé lesz. Szépen becsomagoljuk, kínálótálra tesszük. És talán betéved egy-egy ifjonc a korosztályából...

Folyt. köv.

Elkészült a Tisza-híd és átadásra került az M43-as új szakasza, ami vééégre elkerüli városunkat, így nem dübörögnek a hatalmas kamionok és az eltévedt román utasokat sem kell kerülgetni! Barátnőm mondta, hogy lesz valami ünneplésféle a főtéren, így megvártam a kamaszt zenekar után, közben olvasgattam a helyi hírharangot: " Az utolsó kamion jelképes búcsúztatása - jelenlevő gyerekek, felnőttek integetnek kendővel, sapkával. Kérjük hozzanak magukkal kendőt, zászlót, baseballsapkát..." hoppá, nálam a legritkább esetben van zászló, illetve baseballsapka, szégyen, de még egy nyúlfarknyi kendőt sem tudok prezentálni! Beszaladtam az utamba eső bálásba (zárás előtt/után egy perccel!) felkaptam egy kendőt, a pénztárhoz rohantam, kifizettem a 25,-Ft-ot, majd elhagytam a helyiséget. Nézték: itt mekkora a szükség?! Mindegy, lengetésre készen megjelentünk a tetthelyen, ám ott csak a kamion árválkodott, semmi ünneplő tömeg. Kendőcskémet szomorúan begyűrtem a táskámba, irány haza! A kamaszt kárpótolni akartam egy jégkrémmel (nem mintha annyira a szívére vette volna, hogy itt most nem csinálok hülyét magamból), megálltunk az utunkba eső kisboltnál, aminek az a különlegessége (a szépen mosolygó pénztároson kívül), hogy délután 5- kor is friss, meleg kenyeret lehet kapni. Szóval itt megálltunk és amíg a lányka bement, én kinn vártam a biciklikkel. És akkor irtó nagy lármával feltűnt a Diákönkormányzat zenés toborzó kamionja és ahogy kell, szépen elgurult előttem. És akkor előkaptam a színes kendőmet és lelkesen lobogtattam feléjük és mindannyian visszaintegettek és annyira jó volt! Leányom visszatolatott a boltba, nem is mutatkozott, míg el nem raktam ismét az immár funkcióját betöltő kendőcskét, majd megjegyezte "Mindenki tudja, hogy Te voltál az". Biztos nem tudta mindenki, de két másodperc múlva kaptam egy üzenetet: "Integettem neked a kamionról."  A Barátnőm is lelkes!

Másnap rácsodálkoztunk a főtérre: olyan csend és nyugalom fogadott bennünket. Végre ismét kisvárosnak érezzük magunkat, ahol nem kell a zaj miatt ordítozva beszélgetni, ahol át lehet menni a zebrán nyolc perc várakozás nélkül. Hurrá. A hangulatomon kicsit rontott, hogy sármos fogdokival volt találkozóm páciensi minőségben, ám amikor a kezelés során valami kis lapocskát rakott a számba és hangosan felszólított: " Csattogtatni!" - nem bírtam magammal, kirobbant belőlem a nevetés. Hogy één csattogtassam a fogaimat!! Ez milyen! Ismer már évtizedek óta, így beletörődően megvárta, amíg elcsitulok, szoktam neki ilyen meglepetéseket okozni. Mondjuk, amikor csiszolta a fogaimat több órán keresztül, én megkértem: engedjen olvasni! Nézett nagyon, de megengedte. Végzett a csattogtatott fogammal, viszlát! Vigaszul találkoztam Kedvesmosolyúval, nem tudom: vannak ilyen emberek, hogy csak a látványától szebben süt a nap, sőt még beszélget is veled, az nagyon jó. Pár szót váltottunk csak az idilli kisváros főterén, de úgy éreztem egy másik világba csöppentem. Ilyen napjaim voltak mostanában.

Ilyen kupleráj volt nálunk hétszámra, nem is mondom, hogy tálcáról ettünk az ágyon! Elég!

Bosszankodtam, lengettem, rácsodálkoztam, majd csattogtattam

Ez is elkészült végre. Egy fodrászatban lett falmatrica.

Összefoglalva így telt az elmúlt hetem. Áramszolgáltató úgy találta: jó ötlet húsvét előtt két hétre elvenni az áramot teljes utcahosszat. Mit mondjak, nem értek vele egyet. Mikor megszokod, hogy életvitelszerűen használod a háztartási gépeidet és felporszívózod, ha kiszóródott a zsemlemorzsa, igencsak rosszul tud esni, ha ehhez nincs áram. Az ablakmosáshoz mondjuk nem kell, azzal végeztem is. Szombaton volt áram, de teljesen feleslegesen: nagyvárosban jártunk, a kamasz bejutott a Bonifert Domonkos matematika versenyre, tavaly is szépen szerepelt, igen népes mezőnyben 4. helyezett lett. A verseny végeztével felkerestünk egy nívós hangszerüzletet, (ne tudjátok meg mibe kerül egy jó minőségű hegedű húrkészlet!) ahol a mi drágaságunk úgy nézegetett, mint a hasonló korúak a plázában, csak itt hangszerek, kiegészítők, kották között lehetett válogatni. "Mr. Darcyval" intelligens fejet vágtunk és szép csendben meghúzódtunk a sarokban, míg a kamasz megbeszélte a segítővel az akármilyen szonátát a valakitől. Utána meglátogattuk Limarát, aki a nagyváros kellős közepén sütögetett egy rendezvényen nagy népszerűségnek örvendve. Ettünk nála nyuszisütit és a sünipárnát is kipróbáltuk (ez gyógyászat! nem gasztronómia). Megünnepeltük egy pazar ebéddel az elmaradt évfordulókat, születés- és névnapokat (Mr. Darcy ilyen régi vágású úriember) azután hazatértünk. Vasárnap észvesztve igyekeztem bepótolni az elmaradt házimunkát úgymint: mosás, vasalás, porszívózás, meg ebédet is kellett csinálni és a húsvéti díszeim is szépen fogytak, pótolni kellett őket. Hétfőn megadóan vártuk a 8 órát, de semmi az égegyadtavilágon! Hú, vége az elnyomatásnak, visszatér minden a régi kerékvágásba. Ügyeket intéztünk a városban, majd vendégeket láttunk. És akkor kedden reggel 8-kor ismét csak megszűnt a szolgáltatás. Röviden céloztam a közeli hozzátartozók közötti szorosabb érintkezés lehetőségére az áramosokkal kapcsolatban... Fogtam a motyómat és bekéredzkedtem barátnőmhöz, aki szerencsésebb környéken lakik. Így sikerült ezt összedobni és leszállítottam a megrendelőnek, remélem örömet tud okozni valakinek! A többit később.

Lángosos nap

Jaj, úgy vártam már a lehetőséget, hogy végre én is, én is írhassak parádés sütésről, tegyek fel ínycsiklandó fotókat! Na, azért nem nagyszabású, csak olyan kis otthonias. Lángos. Szeretjük. Kereskedelmi mennyiséget megsütök belőle, mert simán fel lehet melegíteni akár másnap is. Íme a recept kisebb adagra megadva:
                           1,5 dl víz
                          1,5 dl tej
                          54 dkg liszt
                          1/2 csomag élesztő
                           3 tk. só
                           2 tk. cukor
Miután az üstöt kiöblítettem meleg vízzel és az élesztőt felfuttattam a cukros tejben, mindezt beleöntöm a gépbe és a dagasztóprogramra kapcsolom. 1,5 óra alatt szépen megkel. És most jön a nagy titok. Korábban mindig lisztezett deszkára borítottam, ott formáztam lisztezett kézzel a kis lepénykéket. Forró olajban kisütöttem, de halálra bosszantott, hogy a leszóródott liszt feketére égett és önthettem ki a visszamaradt olajat. De ennek már vége! Mert először is olajozom a deszkát/kezemet, így nincs leszóródott liszt. Másodszor pedig kókuszzsírban sütöm ki (Limara pontos megfogalmazása szerint: pálmaolaj, vagy zsír?), aminek nincs égett zsírszaga, nem lesz csöpögősen zsíros a lángos és nem feketedik meg. Szóval az olajos deszkán olajos kézzel megformázom a lángoskákat és vokban kisütöm. Így sikerült:

Kamaszokra hangolva

Úgy alakult, hogy kamaszokkal tölthettem néhány hétvégét. Maguk választotta feladatot oldottak meg, kis segítséggel. Tapasztalat: bárki bármit mond, képesek együtt dolgozni, figyelmesen, ügyesen. Többen zenekarban játszanak, önként feláldozva ezzel a szombat délelőttjüket és most még a délutánt is. Mi más ez, mint szorgalom? Jöttek és iparkodtak, olyan jó volt őket csapatban látni! Természetesen mindenki hozta a formáját: a Nagydumás, a Problémamegoldó, a Kedvesenalkalmazkodó és a többiek, mi is így viselkedünk csoportban. Semmi különbség, csak a kor. Ezek egytől egyik tökéletes ifjoncok, ha valaki nem tud velük mit kezdeni, az nem a fiatalok hibája. Szövegelés, poénkodás közben néha elhangzott egy nem felnőttfülnek szánt mondat, amire egyikük megjegyezte: "Anyukám szappannal mosná ki a számat!" a továbbiakban, ha ismét kiszaladt egy-egy ilyen szó nagy röhögéssel üvöltött fel a csapat: "Szappan!" és rögtön nem durvaság lett az egészből, csak tréfa. Így alakítják a csoport szabályait és igenis kordában tudják tartani magukat. Jól szórakozva teltek a délutánok, senki nem akart idő előtt hazamenni. És íme az eredmény: egy hulladékszobor diáknapra:

 2011-et az ENSZ az erdők évének nyilvánította, innen az ötlet. A fák törzsét pet-palackokból állítottuk össze, 2-3 darabot ragasztottunk egymáshoz elvágva. A lombokhoz drótból hagymaformát alakítottunk, ezt rögzítették a törzshöz, leveleket vágtak műanyag palackokból: volt öblítős, energiaitalos, ecetes, ez adja a sokszínűségét. Majd egyenként kilyukasztották, egy darab cérnára felkötözgették, így kerültek a fára. Hogy ne dőljön fel: egy papírtálcára állítottuk őket és gipsszel kiöntöttük. Megszilárdulás után lehámozták a papírt, a törzset bevonták apróra tépkedett papírhulladékkal és a reklám újságokból kiollózott bármiféle barna képpel. Került rá fürdőszobaszőnyeg, sok bútor, nadrág, egyedül a szín volt fontos. Ügyeskezű rajzolt szép színes békákat, gilisztákat, ráragasztották. A tábla felirata: "Csak ha úgy szereted a fákat, mint önmagadat, akkor van esélyed a túlélésre." Ezt a neten találták, már nem tudom, kitől van idézve...
És a másik alkotás egy plakát, versenyre:

Itt az adott ország "leg"-jeit kellet megjeleníteni. Az ország zászlóját krepp papírból alakították ki, a kis csillag flittereket egyenként ragasztották rá (+1 lett, de senki ne számolja meg!). Képeket hoztak a legnagyobb vízesésről, a legkisebb emberről stb. Ezek kerültek mindenhová. A középső forgó kerék ALÁ is ragasztottak képeket, ezeket úgy lehet megnézni, hogy a kis ikonra fordítod a kereket pl.: a leggazdagabb embert egy pici pénzköteg szimbolizálja, amit újságpapírból vágtunk ki, nyomtattunk hozzá pár méretarányos dollárt és ezek lettek e legfelsők. Van még rajta alma, cilinder, sütőtök, LCD tv (a legnézettebb műsor), fenyő, pók és egy sírkő, mind hőre keményedő gyurmából megformázva és befestve. Illetve a cilinder nem, mert az az új kenőfejes ragasztó belső kis kupakjából lett. Ott találták és nagyon megörültek a kis kalapocskának. Hát nem kreatívak??
A suliba beszállítani biciklivel, hát az nem volt egyszerű: hátsó kosárban a hulladékszobor, alaposan bekukazsákolva, mert esőre állt az idő. Középen én esernyővel egyensúlyozva, első kosárban a kézipoggyász (nem merem kézitáskának nevezni már csak a mérete miatt sem), arra ráfektetve a lehető legnagyobb táska (ezt a Jysk-ben lehet venni, bútorokhoz rendszeresítették) mindegy, a plakát mérete megkívánta, semmi másba nem fért bele. Így indultunk cirkuszi látványossággal és bicajjal azon a reggelen. A forgalom azonban csak akkor állt le, amikor a szél belekapott az óriástáskába, majd azt felfújva az arcomba vágta. Jó, hogy nem láttam semmit! A röhögéstől többen leestek a bicikliről - népszerű vagyok. Jó darabig minden reggel kinn álltak (söprögetést színlelve!) a lakók azon a környéken és várták a megérkezésünket, majd csalódottan csukták be a kapukat, miután látták, hogy semmi óriástáska. Amire felértünk még néhányszor megismétlődött az incidens, azonban már rutinosan elhajoltam a támadólag fellépő szatyor elől: kreatív vagyok, vagy micsoda?!

Piros szappantaró és a tmk

Szerettem a tmk-sokat. Ők egy karbantartó részleg voltak a gyárban és én fizettem őket. Nem, nem saját pénzből, hanem az államiból, csak én vittem nekik. Jópofa beszólások, sok nevetés volt, meg néha nem. De soha nem volt rossz viszony köztünk, nem engem hibáztattak, ha kevesebb volt a borítékban a vártnál. Amikor autótulajdonos lettem csodálkozva állták körül ezek a nagydarab macik az én csöpp kis piros autómat, fennhangon találgatva, hogy vajon mire való? Mondjuk csak kicsit volt zavaró, hogy én is benne ültem. Kisegítettek és felajánlották, hogy szívesen összehajtogatják, hogy be tudjam vinni magammal. Mondtam: nem kell. De délután, amikor indulni akartam és az akkumulátor nem értett egyet velem, igen jól jött a segítségük: betolták a kispirost. Viszont ezután minden egyes nap délutánján a komplett műhely megjelent a kapuban és fennhangon érdeklődtek, hogy vajon mikor szándékozom hazamenni, mert ők akkor segítenek, ugye. Ilyen időket éltünk. Lehet, hogy nosztalgia, de jó volt, összetartás volt, meg a legtöbb kisember elviselte, sőt szerette a másikat. Remélem vannak ma is jó munkatársak, jó munkahelyek, örüljetek  ha  ilyen helyen dolgozhattok!

Most a foltvarrók azonnal csukják be a szemüket! Ezt én alkottam fáradságos munkával. Igen, tudom, hogy nem tökéletes, de nekem tetszik. És jól eltakarja az ágyat.

"Levelem jött - mondja az ág"

Pici ikon a telefonom kijelzőjén. Megnézem: "Ide dughatnád azt a sunyi képedet! Már elfelejtettél bennünket? A tévé, amit hoztál, az is elromlott!!" Tévé ügyben teljesen ártatlan lévén azonnal válaszoltam: "Jó, hamarosan beugrom és elviszem a szerelőhöz!" Néhány óra múlva újabb üzenet: " Bocsánat, bocsánat!" Válaszoltam: "Azért a sunyi kicsit erős volt." Pláne, hogy nem is ismer.
Postai értesítőt találtam a ládában. Böngészgettem: a név még csak-csak, de, hogy honnan, kitől az teljesen olvashatatlan. Mutattam "Mr.Darcynak", ő egyrészt korábban postás volt, másrészt genetikailag pocsékul ír. Néha még saját maga sem boldogul az írásával. Mentegetőzik: "Pedig azért írtam nagybetűkkel..." Mire mi felhörrenünk: "Írtad??!" Gyanítom ezeket a postásokat valami titkosírásra oktatják. Cél: mindenáron becsalni a főpostára a tisztelt címzettet és rávenni a levele átvételére. Az ember mindig reménykedik: talán milliós lottónyereményről, távoli rokon után örökölt karibi nyaralóról van szó... Bementem. Jó hosszú sor előttem, mögöttem. Közben észrevettem, hogy a kódfejtő cédulát otthon felejtettem. Enyhe pánikkal a hangomban vallottam ezt be a postás kisasszonynak, mire ő a porosz hadseregben rendszeresítette hanghordozással és hangerővel közölte: "Értesítőnévlakcím, ki a kézbesítő, kitőljöttmikor!" Picit összerezzenve elgondolkoztam: mivel benyújtottam neki a személyimet és a lakcímkártyámat és elmondtam, hogy a levélkét otthon feledtem, a mondat első fele szerintem felesleges. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tud-e olvasni, egyáltalán látja-e az igazolványaimat, vagy mindezt szóban is meg kell erősítenem. Mindegy, megerősítettem. Irtó jó fej postásunk van, páratlan humorral, viszont kizárólag csak a becenevén emlegeti mindenki. Gondoltam, ha ez a kislány ennyire elveszett írás-olvasás terén akkor nem tehetem vele, hogy benyögök egy becenevet a kézbesítő kilétére vonatkozóan, mert azzal pláne nem boldogul. Szélsebesen kutattam emlékezetemben, mire pár perc után megszületett a név, az igazi. Tényleg csak pár percig álltunk tíz-tizenöten néma csendben a postán. És komoly, hogy senki nem röhögött rajtam. Hogy hova kívántak az más. Na akkor ugorjunk neki a mondat második felének: "kitőljöttmikor". Honnan a bánatból kellene tudnom, hogy ki ír nekem levelet és mikor?! Elnéztem a kislány mögé: biztos nem volt száz levele csinos kis csoportokba rendezve. Úgy képzelem, hogy odamegy a nagy nehezen megfejtett nevű kézbesítő csoportjához és átnézi a tizenvalahány levelet rákeresve a névre, címre. Én, mondjuk így csinálnám. Ehelyett megint csak feltartva a sort nekem kellett mentális bűvészmutatványokkal megtippelni, hogy vajon ki írhatott. Itt már kezdtem elveszíteni a talajt, de szerencsére csatlakozott Mr. Darcy ő elsőre rájött, hogy honnan, nyomta is mindentudóan a postás szakzsargont: "Nagyalakú." A kislány megérezte, hogy méltó ellenfelére akadt, abbahagyta az idegesítő faggatózást, ehelyett idegesítő keresgélésbe kezdett. "Nincs" - közölte hamarosan. Mr. Darcy Vídiásan: "Biztosan ott van." Kislány nekiiramodott újra.  "Nincs." "De van, de van, de van." A tömeg felmordult mögöttünk. Végül csak meglett. Nem bírtam tiszta szívből mosolyogni kifelé menet. És még csak nem is lottónyeremény.

Anno

Amikor 19 évesen a szocialista gazdaság apró fogaskereke lettem, nagyon elégedett voltam. Úgy éreztem bérszámfejtőnek lenni igazi királyság. A számok mindig is barátaim voltak, az emberekkel is elboldogulok, tanulni tudok, beilleszkedem. Igen, én még tudom mi az a kommunista szombat, a húspénz (310,-Ft) és a felbruttósítás. Ilyen öreg vagyok, na. Egy apró irodába kerültem Ibi néni és Gizi néni mellé, akik néha összeráncolt szemöldökkel figyelték hóbortos ténykedésemet, ám így visszagondolva úgy érzem szerettek. Vagy legalábbis elviseltek. Meg néha kimostak, ha valami irtó nagy galibát csináltam, úgymint elfelejtettem a "kutyanyelvet" elkérni a táppénzestől, vagy nem vontam le a havi gyerektartás. Tényleg, 19 évesen előfordult, hogy gyerektartást fizettem egy teljesen ismeretlen nőnek! Gondoltam illene talán bemutatkoznunk. Meg voltak számítógépeink, szám szerint kettő, de azok akkorák voltak, mint egy jól megtermett íróasztal. És a gépteremben nem lehetett cigizni, mert a könyvelők is használták, de mondjuk ezt senki sem vette komolyan, mert ugyan ki nézi délután ötkor, amikor már kettőkor lejárt a munkaidő. És ha valami galiba támadt, akkor jött Karcsianapfénypontja. Irtó jóképű volt és házas. Sajna. De MINDIG meg tudta csinálni, akkora agya volt, hogy csak na. Mi bérszámfejtők dátumok szerint éltünk. Pontosan meg volt szabva mindennek az ideje, nem lehetett halasztani egy napot sem. Ha nem volt kész időre, maradtál akármeddig. Ha a gép elromlott, jött a kockás papír, ceruza. Mindennek egyezni kellett, sarkosan. Azonban, ha 10 óra lett, nálunk megállt az élet. A ceruza kiesett a kezekből, az ütött-kopott bádog teáskannába víz csorgott, majd a rezsóra került, bele a szocialista tervgazdálkodás lehető legolcsóbb teafilteréből kettő, felforrt: tea-time. Közben bekapcsolódott a kisrádió, előkerült a májkrémes kenyér és jött a Szabó család. Mindig. Minden egyes nap. Te, én annyi teát megittam ezalatt az idő alatt, hogy egész életemre elég. Rá se bírok nézni. Pedig már vannak igazán finomak, meg nem is kötelező, de az érzés az megmaradt. Szegény Ibi néni, meg Gizi néni valószínűleg egy felhőn ülve lóbázza a lábát (nem tudom, hogy szokták meg a tétlenséget, hisz mindkettő igen szorgalmas emberke volt) és figyelik elborzadva, hogy milyen hülyeségeket viszek véghez, de nem, a teából azóta köszönöm nem kérek!

"Folyékony, torz tükör"

 Reni blogjában olvastam a bejegyzést, de személyesen is tanúja voltam ennek a barbarizmusnak, amit kerékpárút építése címén véghezvittek nálunk. A Szép utca teljes hosszában letarolták az egyik oldalt. Minden fát kivágtak! Egy olyan városban, ahol a 43-as főútra, a kamionforgalom MELLÉ terelik ki a bicikliseket! Bicikliút makói módra: festettek egy sárga csíkot az út szélére. Csíkocska nyilván felugrik és a testével fog megvédeni, ha túl közel kerülsz a hepehupás úton egy kamionhoz és elsodor. Nálunk büntetlenül megtehették, hogy egy vállalkozó kérésére levertek 80 darab (védett madárnak számító!) füstifecske-fészket. Közép-Európa második legnagyobb fecskekolóniája volt a miénk. De sajnos a kismadarak odapiszkítottak a... nem, nem az ajtajába, hiszen korábban építettek egy elég széles peremet, ami felfogta a nemkívánatos dolgokat, szóval odapiszkítottak valahova a műintézmény elé esetleg, néha. De Vállalkozónak bántotta a szemét. Jó ember. Sok pénzzel. (El is húzott a városból kb. egy év múlva.) Nem úgy, mint az apró madárkák, akik évek óta visszatérnek sok-sok kilométerről is. Hűségesen. És most hiába keresik a fészküket. Nem merek belegondolni, hogy milyen érzéssel. Az biztos, hogy nem szívesen lennék fecske/fa a mi városunkban.

És végre hozzájutottam egy kis aggodalommentes szabadidőhöz!

Vera - Akció!

Nálunk most a pipacsig ér a papír. Ennyi van, no. Nyertük? "Mr. Darcy" a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül írjam meg, hogy a nyeremények között volt egy tűzpiros Porsche, egy balatoni nyaraló, de mi egy elegáns csuklómozdulattal mindezt félresöpörtük és csakis a hőn áhított illatos papirokat választottuk. De nem igaz. Az akció - az akció. Picit lázba hozott bennünket. Ez lett belőle. Előbb csak egyet találtam. Természetesen a legfelső polcon volt legbelül. Én, aki egy hokedlire felállva is szédülök, most tapasztalt hegymászókat megszégyenítő sebességgel iramodtam fel a legfelsőre és lehoztam. Egy pasi döbbenten nézett. Gondoltam aggódik a testi épségem miatt. Kedvesen rámosolyogtam: íme, semmi bajom. Mire ő rámutatott a polcsor végén lévő raklapra, amin hegynyi papírguriga volt felstócolva. Teljesen a földszinten. Nem tudom leírni a tekintetét. Á, nem keltettünk túl nagy feltűnést ahogy röhögve toltuk kifelé a totálisan megpakolt bevásárlókocsit. Kicsit vártunk, majd visszaóvakodtunk, újratöltöttünk és a legtúlsó pénztárnál fizettünk. Most jó orgonaillat van a házban. Felváltva a korábbi napok fokhagymaszagát. Hurrá.

"Függöny mögött a világ..."

Voltak jelek. Megrettentem. Kétségbeesve zokogtam. Ő eljött, megölelt, tudtam: érzi, amit én. "Hívj bármikor, jövök." Nem tudom, hogy értem haza, nem tudom, hogyan lett reggel. Klinika. ProfesszorÚr. EEG. Rengeteg vizsgálat. Eredményekre vártunk. Odajött hozzám egy édes kis hatéves: "Miért sírsz?" "Fél a vérvételtől"- mentett ki "Mr.Darcy". "Ja, attól én is - mondta együttérzően a csöppség - csak nem ennyire." Kis napsugár. ProfesszorÚr jött, magyarázott, kizárt: biztosnem. És tavasz lett újra és napsütés. És megint tudtunk nevetni. Köszönöm aggódó barátaimnak a támogatásukat, a sokféle szeretetmegnyilvánulást! Pont jókor. Segített.
Professzor a kamasznak: "Te mióta vagy ilyen sovány?" " Mindig" - felelt ő. "Pedig ahogy a szüleidet elnézem..."- és végignézett rajtunk, láttam a tekintetében, hogy tutira azt gondolja: nálunk csupán ökölharc árán lehet élelemhez jutni és mivel a kamasz még nem profi ketrecharcos, neki egyáltalán nem jut. ProfesszorÚr üzenem, hogy elvittük hamburgerezni és kettőt megevett (fényképekkel tudom igazolni és elhoztam a blokkot, hogy legközelebb bemutassam). De tényleg. Holnap (ja, ma) fizikaverseny és vonószenekari találkozó. Már annyira várta! Szép napot Nektek is!

Szurkálódós

Egyik kedvenc elfoglaltságom a varrás. Profi még jó sokáig nem leszek, de lelkes amatőr az már igen! Egyik "Tildás" könyvben (ha megtalálom, feltétlenül leírom a címét) láttam ezeket a jópofa csigákat, szerintem a legalkalmasabb tűpárnák, pedig sokfélével próbálkoztam, a kisebbek felborultak, eljátszotta a cica, ez stabilan áll (ragasztópisztoly segítségével egy lakkozott faléchez rögzítettem) és kavicsokat kapott társaságul. Mellette lévő képen egy ékszertartó állvány látható, forrás: Praktika könyvek- Napsugaras otthon (Arena 2000 Kiadó Bp. 2009) itt hívnám fel (ismételten) a figyelmet a könyvtár jelentőségére: a Tilda- könyvek nagyon jók, szabásmintával, elkészítési útmutatóval segítenek, ezt a profizmust azonban meg kell fizetni... Nekem különösen tetszenek a csigák párnái, amiket azért raktak ki a háztetőre, hogy finom "napszagúak" legyenek lefekvéskor. Mi is így csináljuk, nem?

Köszönöm

"Isten hozta!"- üdvözöl GyulaÚr, ahogy belépek és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Isten hozott? Isten figyel rám? Ez jó. Köszönöm, hogy emlékeztetett erre, hogy valakinek gondja van rám, még akkor is, ha nem tűnik fel.
A könyvtárunkban van egy vitrin. Jövet-menet rápillanthatunk az újabb könyvekre, aktualitásokra. Rejtett célja lehet, hogy az idejáró netező fiatalokat emlékeztesse az épület valódi funkciójára: úgymint könyvek befogadása, bérbeadása. Ők ugyanis rakétasebességgel húznak el a számítógépes terembe, oda se pillantanak a könyvekre. Megfogni, nézegetni, pláne olvasni: soha! De itt kinn az előcsarnokban, öltözködés közben talán csak megakad a szemük azokon a színes papíros izéken. És talán egyik megtetszik. Vagy csak a képe. És akkor talán monitor-olvasóból könyv-olvasóvá válik valamelyik ifjonc. Tapasztalatból mondhatom: simán rabjukká lehet válni.Van azonban egy pár,ami kifogott rajtam. Egyszerűen nem passzoltunk egymáshoz. Nem jutottam dűlőre a Mester és Margaritával sem. A villamos után rendszerint leraktam: köszönöm, ez nekem nem megy. Ám a múltkor, kabátolás közben megpillantottam a vitrinben: hangoskönyvben. Kedveskönyvtároshölgy tanácsára kikölcsönöztem. Több napig nézegettem a cd-tokot: "Szent ég!" hallatlanul sok óra a felvétel, biztos, hogy erre nem lesz időm ebben az életben! És akkor egy szerfölött unalmas munkát sikerült megszereznem. Több óra helyhezkötöttség, de nincs mit tenni, munka. Betettem a lejátszóba az első cd-t. Hallgattam az ismert sztorit: jöttek a szereplők, ücsörögtek a padon, az olaj kiömlött, villamos gázolt. Tudtam. Na halljuk, mi lesz tovább?! És hallgattam, hallgattam több órán keresztül és történet lett a szavakból és már kerestem a lehetőséget, hogy mehessek végre dolgozni és jöjjön Ha-Nocri, Azazello és Pilátus meg Margarita Nyikolajevna. Köszönöm Bulgakov Mester, hogy elűzte az unalmat sok-sok órára!

Mr. Darcy telefonál

Dörgedelmes hangú levelet hozott a postás: "Meg kell jelenni!" - írta a Hatóság. Azzal még nincs is baj, csak a helyszín! Valahol a Hold túloldalán. Tudtam, hogy baj lesz belőle. Mutattam Mr.D.-nek, természetesen kiakadt. Először falkavezéresen rám ordított, hogy: "Te mész, állampolgári kötelesség!" Mire én kedvesen elmagyaráztam neki, hogy íme, láthatja, az ő neve van feltüntetve címzettként. És tényleg csak icipicit emeltem fel a hangomat.(Nem, nem igaz, hogy Szomszéderzsiék azért csukták be rémültem a spalettákat, mert áthallatszott az ordítozásunk. Színtiszta rágalom.) Mire ő: "Az lehetetlen!" Pár perc múlva meghallottam, ahogy telefonált: a találkozó új helyszínét beszélte meg valakivel. Nem megtalálta azt az apró betűs részt a levélben (amit én is többször elolvastam, esküszöm akkor nem volt benne!), ami a telefonszámot közölte a változtatások kivitelezésére??! Valahogy neki mindig kerekebb a világ. Hogy csinálja?

"Szilánkos mennyország"

Csak álltam és néztem, ahogy kedves alakja távolodik. Nem volt szomorú: narancs és piros fények vették körül. Nagyon harmonikus a megjelenése: blúzhoz, táskához illő cipő, apró kiegészítők. Jó pár éve sírunk, nevetünk együtt, nagy kincs nekem: barát. Nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen: jó. Az élet lökdösi, taszigálja, ő legfeljebb ijedt tekintettel mosolyog. Jaj, annyira szeretnék ilyen lenni! Itt volt velem, picit derűsebben sütött a nap. Elment hát és olyan "itthagyottság" érzésem lett. Pont, mint az óvodában, mikor kitépték a kezemből a kezet, ami odavezetett ("Azonnal hagyd abba a bőgést, nincs időm a hisztidre!") és én álltam megszeppenve, nem tudtam eldönteni, hogy melyik utat válasszam. Maradjak a jól bevált stratégiámnál és torkom szakadtából bömböljek-e, ami azt a kétes eredményt hozza, hogy visszajönnek értem és erős felindultsággal hazalökdösnek, ugyan korántsem barátságos légkörben, de mégiscsak a saját kis kuckómban lehetek. Vagy pisszenés nélkül húzódjak a fal mellé, így kerülvén ki Rózsika néni rosszalló tekintetének hatósugarából és észrevétlenül, moccanatlanul töltsem ezt az újabb napot is. Lehet, hogy nem én voltam a felnövekvő szocialista emberpéldány mintadarabja, de az biztos, hogy az óvodás koromból egyetlen szép emléket sem őrzött meg a lelkem. Néha megkérdezik: "Mi volt a jeled az óvodában?" (Azért nem sűrűn ereszkedik le idáig a társalgás színvonala!) Én állok, vadul kutatok az emlékeim között és nem jut eszembe semmi. Talán... mondom elgondolkodva, végül kibökök valamit, aminek semmi, de semmi köze az én óvodai jelemhez. Szóval, ilyen érzések kerítettek hatalmukba. De az is lehet, hogy csak beteg leszek, meg front van, meg ilyenek. Optimizmus, hurrá.

Zokni

Félreértés ne essék: ez itt nem én vagyok!

Mikor megmutatta egy dologra tudtam csak gondolni: én még soha nem láttam ilyen rondát. (Így visszagondolva az a nyálkás narancssárga meztelen csiga is szebbnek tűnt reggel). Családom zoknibeszállítója tette le elém Azt, egy újabb Kedvesbarátnő, irtó szerencsés vagyok, hogy szinte minden bejegyzésemre jut egy barát! És ezt még véletlenül sem akarom zárójelbe tenni.

Kódorogjunk csak vissza a zoknitémára! Mondom: "Pfúj, ronda!" Mire ő: "Csak egy százas, otthonra jó lesz." Mire én: "Mennyi van belőle?" Tehát ha betoppansz hozzám, még véletlenül se nézd az otthoni zoknimat! Majd külön gondot fordítok arra, hogy vendégség ürügyén se legyen látható. Mindenkinek jobb lesz így.

Ezek mind egyformák?