Folyt. köv.

Elkészült a Tisza-híd és átadásra került az M43-as új szakasza, ami vééégre elkerüli városunkat, így nem dübörögnek a hatalmas kamionok és az eltévedt román utasokat sem kell kerülgetni! Barátnőm mondta, hogy lesz valami ünneplésféle a főtéren, így megvártam a kamaszt zenekar után, közben olvasgattam a helyi hírharangot: " Az utolsó kamion jelképes búcsúztatása - jelenlevő gyerekek, felnőttek integetnek kendővel, sapkával. Kérjük hozzanak magukkal kendőt, zászlót, baseballsapkát..." hoppá, nálam a legritkább esetben van zászló, illetve baseballsapka, szégyen, de még egy nyúlfarknyi kendőt sem tudok prezentálni! Beszaladtam az utamba eső bálásba (zárás előtt/után egy perccel!) felkaptam egy kendőt, a pénztárhoz rohantam, kifizettem a 25,-Ft-ot, majd elhagytam a helyiséget. Nézték: itt mekkora a szükség?! Mindegy, lengetésre készen megjelentünk a tetthelyen, ám ott csak a kamion árválkodott, semmi ünneplő tömeg. Kendőcskémet szomorúan begyűrtem a táskámba, irány haza! A kamaszt kárpótolni akartam egy jégkrémmel (nem mintha annyira a szívére vette volna, hogy itt most nem csinálok hülyét magamból), megálltunk az utunkba eső kisboltnál, aminek az a különlegessége (a szépen mosolygó pénztároson kívül), hogy délután 5- kor is friss, meleg kenyeret lehet kapni. Szóval itt megálltunk és amíg a lányka bement, én kinn vártam a biciklikkel. És akkor irtó nagy lármával feltűnt a Diákönkormányzat zenés toborzó kamionja és ahogy kell, szépen elgurult előttem. És akkor előkaptam a színes kendőmet és lelkesen lobogtattam feléjük és mindannyian visszaintegettek és annyira jó volt! Leányom visszatolatott a boltba, nem is mutatkozott, míg el nem raktam ismét az immár funkcióját betöltő kendőcskét, majd megjegyezte "Mindenki tudja, hogy Te voltál az". Biztos nem tudta mindenki, de két másodperc múlva kaptam egy üzenetet: "Integettem neked a kamionról."  A Barátnőm is lelkes!

Másnap rácsodálkoztunk a főtérre: olyan csend és nyugalom fogadott bennünket. Végre ismét kisvárosnak érezzük magunkat, ahol nem kell a zaj miatt ordítozva beszélgetni, ahol át lehet menni a zebrán nyolc perc várakozás nélkül. Hurrá. A hangulatomon kicsit rontott, hogy sármos fogdokival volt találkozóm páciensi minőségben, ám amikor a kezelés során valami kis lapocskát rakott a számba és hangosan felszólított: " Csattogtatni!" - nem bírtam magammal, kirobbant belőlem a nevetés. Hogy één csattogtassam a fogaimat!! Ez milyen! Ismer már évtizedek óta, így beletörődően megvárta, amíg elcsitulok, szoktam neki ilyen meglepetéseket okozni. Mondjuk, amikor csiszolta a fogaimat több órán keresztül, én megkértem: engedjen olvasni! Nézett nagyon, de megengedte. Végzett a csattogtatott fogammal, viszlát! Vigaszul találkoztam Kedvesmosolyúval, nem tudom: vannak ilyen emberek, hogy csak a látványától szebben süt a nap, sőt még beszélget is veled, az nagyon jó. Pár szót váltottunk csak az idilli kisváros főterén, de úgy éreztem egy másik világba csöppentem. Ilyen napjaim voltak mostanában.

Ilyen kupleráj volt nálunk hétszámra, nem is mondom, hogy tálcáról ettünk az ágyon! Elég!